Magyar Narancs: Alighanem ti vagytok a magyar rockzene legkelendőbb exportcikke: a nyáron minden héten koncerteztek Európában, és a legutóbbi lemezeteket tavasz óta egy jelentős metalkiadó, a Napalm Records terjeszti világszerte. Ez hogyan jött össze?
Oravecz Kristóf: Sok munkával, de persze a megfelelő kapcsolatok is nélkülözhetetlenek. Mindig is úgy gondoltuk, hogy ez a produkció a világ bármely részén megállná a helyét, de két éve úgy éreztük, hogy egy kicsit megrekedt a külföldi építkezés. Magyarországon szerintem elértük, amit ezzel a műfajjal angolul el lehet, külföldön pedig nem tudtunk egyről a kettőre jutni, hiába játszottunk rendszeresen Európában. Az áttörést az hozta meg, hogy meghívtak minket az egyik legnagyobb showcase fesztiválra, a texasi SXSW-re, és bár az egész zenekar nem tudott kijutni, ketten kimentünk kapcsolatokat építeni. Akkor állt össze a fejünkben sok minden, amit addig is tudtunk, például az, hogy igenis el kell menni előzenekarként egy nagy európai turnéra. Végül Téglás Zoli amerikai zenekara, az Ignite vitt el minket turnézni, velük összehaverkodtunk az úton, és amikor mondtuk, hogy az új lemezhez keresünk producert, beajánlottak az övékhez, Cameron Webbhez, aki olyan zenekarokkal dolgozott korábban, mint a Motörhead, a Social Distortion, vagy a Megadeth, és örömmel vállalta a mi lemezünket is. Amikor aztán szétküldtük a Riot City Outlawst kiadóknak, a Napalm lecsapott ránk, amiben biztos Cameron neve is sokat számított.
MN: Mivel győztetek meg egy Grammy-díjas producert?
OK: Egy ekkora kaliberű producerhez nyilván kellett ajánlás, hogy egyáltalán meghallgasson, de szerencsére nem kellett győzködni, mert tetszett neki a zenénk. Szereti a kihívásokat, és mivel ebben a műfajban még nem dolgozott, és Magyarországon se járt, úgy gondolta, jó buli lesz elvállalni ezt a munkát.
MN: És mit adott hozzá a zenétekhez?
OK: Elsősorban az amerikai mentalitást, hogy ne görcsöljünk rá mindenre. Idegesek voltunk, de hogyne lettünk volna azok, amikor két hetünk volt a felvételekre. Aztán rájöttünk, hogy igaza van, és amikor felszabadultunk, a zene is jobb lett. Szerintem magasan ez a legjobban szóló lemezünk, ami olyan apróságoknak is köszönhető, hogy szerettünk volna Green Day-es pergősoundot, Cameron pedig pontosan tudta, milyen pergőt használ és hogyan mikrofonozza be azt a Green Day, mert jó barátja a zenekar dobtechnikusa. Ezt egy magyar szakember nem tudná hozzátenni a lemezhez, és nem azért, mert nem ért hozzá, hanem mert egyszerűen nem dolgozott ezekkel a zenekarokkal. Volt, hogy olyasmit javasolt Cameron, ami nem illett a stílusunkba, de végül mindig sikerült közös nevezőre jutnunk, és az ötletei sokat dobtak a lemezen. A Children of the Nightot például, ami eredetileg egy lassú dal volt, az ő javaslatára indítottuk be a felétől olyan punkosan, mint a My Chemical Romance a Welcome to the Black Parade-et.
MN: Miben változtatta meg a zenekar életét, hogy leszerződtetek a Napalmhoz? Külföldre már az első lemez óta rendszeresen jártok.
OK: A koncertezésben sokat segít egy német booking ügynökség, akik egy éve kerestek meg minket. Európában is nulláról építettük fel a zenekart úgy, hogy kigugliztam, hol játszanak a hasonló zenekarok, és írtunk minden koncertszervezőnek és klubnak, akik közül páran mindig válaszoltak, de így csak egy bizonyos szintig lehet eljutni. Ez az ügynökség az egész német nyelvterületen, Németországban, Svájcban és Ausztriában képvisel minket, és általuk sokkal nagyobb fesztiválokra is el tudunk jutni, mint korábban. A Napalmnak kiadóként pedig az a dolga, hogy promotálja és minél több helyre eljuttassa az új albumot, amit meg is tett: rengeteg lemezkritika született róla, és Las Vegasban vagy Chilében is játsszák a rádiók a számainkat.
MN: Mennyire kell nyitnotok a popos dallamok felé, ha be akartok futni külföldön?
OK: Ez műfaji kérdés. A Slayerben például egy kumma dallam sincs, mégis rohadt híresek, de a mi zenénkben mindig is ott voltak a popos dallamok. Pont amiatt tudtunk Magyarországon sikeresebbé válni a hasonló stílusú zenekaroknál, mert popzenét csináltunk egy rétegműfajból. Nem a pénzért, hanem mert a sok vokálos, nagyívű dallamokat szeretjük. Bármilyen hülyén is hangzik, én egyrészt a Beatlesen, Oasisen és Green Dayen, másrészt a Backstreet Boyson nőttem fel. A Paddy & the Ratset pedig úgy képzeltük el, hogy a beatleses dallamok ötvöződnek a Green Day pop-punk alapjaival, a Dropkick Murphys tempójával és a Flogging Molly folkosságával. Sokféle zenét hallgatok, és ezeket dalszerzőként igyekszem átszűrni magamon, mert a zenénk attól lesz sajátos, hogy sokféle elemet ötvözünk. A Join the Riot akár egy diszkósláger is lehetne folkos hangszereléssel, azt például Avicii dalai ihlették. Ennek ellenére a Riot City Outlawson van a legtöbb metalos hatás is, mert fontos a változatosság. Ha mindig ugyanazt játszanánk, az unalmas lenne.
MN: Mégis sok rajongótok kiakadt, amikor a 2015-ös Lonely Hearts’ Boulevardon elmentetek egy populárisabb irányba.
OK: Akkor valóban sok kritikát kaptunk, hogy ez már nem Paddy & the Rats, de az a helyzet, hogy mi is változunk. 33 éves vagyok, van egy kisfiam, és már nem járok minden este kocsmába. Természetes, hogy a dalaink sem arról szólnak, hogy megittam 75 felest, és szétrúgom a ház falát. Most is van egy csomó számunk, ami szétpattan az energiától, de közben olyan is, mint a Castaway, ami Sziszüphosz mítoszán keresztül mesél a felnőtté válásról, a felelősségvállalásról és a gyerekkorba való visszavágyódásról. Engem zenészként és apaként most ez foglalkoztat a legjobban, mert úgy gondolom, csak a gyermeki tudatállapothoz visszatalálva lehet igazán boldog az ember, de közben felnőttként vannak kötelességei, amik alól nem bújhat ki.
MN: Mennyire volt ez a stílusválasztás tudatos döntés a részetekről? Tíz éve egy lefedetlen piacra törhettetek be a kocsmapunkkal.
OK: Az ír punk jó ugródeszka volt, de már túlléptünk rajta. Eleinte olyan zenét szerettünk volna játszani, ami húz, mint a Ramones, és dallamos, mint az Oasis, de mivel sima punk- vagy rockzenekarként már akkor sem lehetett kitűnni a tömegből, úgy gondoltuk, hogy meg kéne bolondítani valamivel. Az ír kocsmazenét mindannyian szerettük, és úgy éreztük, erre más is rá tud hangolódni, hiszen ez a mai popzene alapja. Az ír bevándorlók zenéjéből alakult ki Amerikában a country, a country és a blues ötvözetéből a rock and roll, abból pedig a mai popzene, ezért is olyan könnyű befogadni az ír zenét. Először csak viccből kezdtünk el dalokat írni, amik arról szóltak, hogy megyünk angolokat ölni Miskolcról, de az embereknek megtetszett a dolog, talán pont azért, mert hülyéskedés volt az egész. De sosem akartunk csak majomkodni, úgyhogy igyekszünk túllépni a saját árnyékunkon. Nem ragaszkodom már a dürhő, manchesteri munkásakcentushoz, amit az első lemezeken próbáltam hozni, és a felvett nevek sem olyan fontosak, de a játék és a kitalált történetek nem tűnnek el, mert ezt a meseszerűséget szeretnénk legalább a dalokban megtartani.
MN: És mit szóltak hozzátok Írországban?
OK: Még soha nem játszottunk ott. Az legalább olyan fura lenne, mintha idejönne egy japán zenekar magyar népzenét játszani. Jó lenne fellépni Írországban, de nem ez a legnagyobb álmunk, mert Európában a német a legnagyobb piac, és az elsődleges célunk az, hogy ott sokat pörögjünk. Szeretnénk Dél-Amerikában és Indonéziában is koncertezni, ahol valamiért sokan szeretik a Paddy & the Ratset, és a következő lemezt Los Angelesben felvenni egy neves producerrel, mert ahogy Magyarország Cameronnak, úgy nekünk Amerika lenne új, inspiráló környezet.
