Trent Reznor megbízható ember: ígért nekünk egy trilógiát, most meg is érkezett a befejező rész. Az eredeti koncepció legfeljebb annyiban változott, hogy az első két epizódot egy-egy EP formájában kaptuk meg, a záróakkord viszont egy nagylemez. Már amennyire nagylemeznek lehet nevezni egy épphogy 30 perces produkciót, de ha végül is amolyan geek módra úgy állunk a dologhoz, hogy az albumformátum 30 perctől kezdődik, akkor nincs okunk kételkedni. Meg hát úgyis az a lényeg, amit a főnök mond.
Az első mű Not the Actual Events címmel 2016 végén érkezett, tavaly nyáron jelent meg a folytatás, az Add Violence, a harmadik részt pedig Bad Witchnek nevezi Reznor és hű alkotótársa, Atticus Ross. A friss interjúkban még némi kerettörténetet is kaptunk a trilógiához: az első epizódban azt a kérdést teszik fel, hogy mivégre vagyunk itt a világon, a másodikban zajlanak a találgatások, a harmadikban pedig megkapjuk a választ, ami sokkal sivárabb, mint amire számítottunk. A Bad Witch nem mellesleg Amerika széthullásának a soundtrackje is egyben, ami megint csak nem meglepő témaválasztás a Trump-gyülölő Reznortől.
Rövid a lemez, de nem rövidek a dalok – összesen hat került az albumra, ebből kettő instrumentális. Az I’m Not from This World a Reznor–Ross-duó filmzenés munkáit idézi, a Play the Goddamned Partban pedig szaxofonozik a főhős, amit már az előző albumon, a Hesitation Markson is művelt, de akkor nem ennyire hangsúlyosan. Mondani sem kell, hogy a régi mentor-barát-példakép David Bowie hatása ez, akinek a szaxofon volt az első számú hangszere. A fúvós hangszer komolyabb szerepet kap még a single-nek választott God Break Down the Doorban (még egy szám, amelynek a címében felbukkan isten); az egész dal olyan, mint egy komplex Bowie-tribute: visszaköszön a tavalyelőtt elhunyt legenda Outside és Earthling környéki korszaka, de még búcsúlemeze, a Blackstar is.
Még három dal szerepel a Bad Witchen: a Reznor feleségét, Mariqueen Maandiget, valamint a Cult-frontember Ian Astburyt szerepeltető, élesváltásokkal tarkított Shit Mirror, az album legpolitizálósabb dalának tekinthető Ahead of Ourselves, valamint a záró Over and Out, amiben Reznor szokatlan hangnemben énekel, és ami a „mindig is tíz évvel előttetek jártam” verssorról marad emlékezetes. Hamar elszáll ez a fél óra, és az ember szinte észre sem veszi, de már indítja is újra a lemezt. Érdemes amúgy a komplett trilógiát egyben meghallgatni – a Nine Inch Nails a harmincadik évében is ugyanolyan izgalmas tud lenni, mint bármikor korábban.
The Null Corporation/Universal, 2018
