Bizony, kisunokáim, a nyolcvanas években nagyon más volt a világ: Plácido Domingo még tenorként szerepelt, Riccardo Muti nem volt kiégett rutinié, és virágzott a stúdióban rögzített operalemezek piaca. Így készülhetett el 1986-ban az A végzet hatalma-felvétel, amely ezt a megveszekedetten széttartó (és a címe miatt pechesnek elkönyvelt) operát a legvonzóbb formájában képes felmutatni. Ehhez pedig nagyon is elkélt egy olyan karmester, amilyen a patríciusi arcélű Muti volt: friss, olykor az agresszivitásig feszes tempókkal dolgozó, nagy dinamikai váltásokat teremtő, de mindeközben a mű összes lírai és spirituális szépségét is kibontó, Verdi-szakértő dirigens. Domingo, akárcsak a tíz évvel korábbi, Levine-féle felvételen, maga a sorsüldözött hős, a 20. század utolsó harmadának legnagyobb, voltaképpen vetélytárs nélküli Alvarója. A balszerencsés számára pokol az élet, énekli a tenor a kutyanehéz, de eszményien megoldott harmadik felvonásbeli áriában, és a hallgató egyszerre érezheti át az emlegetett fátum sújtó hatalmát, valamint a saját mázliját. A főnyereményhez Mirella Freni is hozzáteszi a magáét, hisz az ő pódiumszemélyisége és hangkaraktere eleve a hótiszta ártatlanságé, s így aztán a filigrán énekesnő torkából valósággal személyes közlés gyanánt árad ki Leonora szólama, jóllehet színpadon sosem alakította ezt a szerepet. A bariton ebben az operában nem egyszerűen a szoprán és a tenor románcának akar keresztbe tenni, hanem valósággal életre-halálra üldözi az egymástól már az első felvonás végén elszakadó szerelmeseket. Giorgio Zancanaro pályafutása során kissé mindig nevesebb kollégái, vagyis Bruson és Cappuccilli árnyékában működött, ám az ezredforduló táján visszavonult énekes harapós szólamformálását és példás formaérzékét mégsem csupán a Verdi-baritonokból talán végérvényesen kifogyott jelenkor hálás nosztalgiaérzése ünnepelteti velünk.
Warner Classics (3 CD), 2018
