Mintha csak a tavaszi fesztivál sztárstafétája folytatódna, alig egy héttel Mehta, Boulez, Barenboim és a többiek után az Academy of St. Martin in the Fields zenekar és két világhírű zongorista lépett fel Budapesten. Úgy tűnik, hogy ezek a derék muzsikusok világvárost építenek.
Schiff András rengeteget tud Beethoven zongoraszonátáiról, a 32 kompozícióból álló sorozat negyedik hangversenyén (Zeneakadémia, április 11.) azonban e tudást gyakran elfedte a technikai kivi-telezés egyenetlensége. Érezhető volt az előadói gesztus mögötti szándék, de sajnos a gesztus által ígért hang nem jött vagy nem úgy jött elő a zongorából, ahogy azt remélni lehetett. Ha valami nem jellemzi Schiff zongorázását, az a megformálatlan, kidolgozatlan billentés. Éppen ezért volt meglepő, hogy milyen sok csúnya, nyers hang éktelenkedett az Asz-dúr szonáta (op. 26) nyitótételében. A második tételből már látszott, hogy nem így fogja végigzongorázni az egész estét. A trióban viszont nem teremtette meg azt a kontrasztot, melyről a műismer-tetőként kiosztott interjúban is beszél. A gyászindulót tudatosan gyorsabban játszotta a szokásosnál, a fináléban pedig - ismét nem ezt szoktuk meg tőle - rendkívüli tempóingadozásoknak és technikailag tökéletlen futamoknak voltunk fültanúi. Legjobban az Esz-dúr szonáta (op. 27/1) sikerült, itt a szándék és a megvalósítás egyensúlyban volt. A híres, "Holdfény" melléknevű cisz-moll szo-náta (op. 27/2) első három oldalát egyetlen pedállal zongorázta végig, a megszokott tempón gyor-sított, s hogy ne zúgjon nagyon a zongora, alig játszott basszushangokat. Egyfelől értem, másfelől sajnálom. A finálét rendkívül forszírozott sebességgel játszotta, a tétel alattomosan kényelmetlen trillái (először a 30. ütemben) ebben a tempóban Schiff számára lejátszhatatlanokká váltak. Nagy kultúrájú, finom ízlésű és érzékeny zongorista ült a pódiumon, ez nem volt vitás - aznap este a D-dúr szonáta (op. 28) Andantéjának sokszínű és mesterien rétegzett szólamformálásával emlékeztetett erre. Több ilyen pillanatra lett volna szükség ahhoz, hogy ne azon elmélkedjünk hazafelé, érdemes-e Beethoven zongoraszonátáit kronologikus sorrendben eljátszani. Az egyik ráadást a 10 éve elhunyt Fischer Annie emléké-nek ajánlotta, aki annak idején, 1976/77-ben saját művészi szempontjai szerint csoportosítva adta elő a zongorairodalom Új Testamentumát.
Joshua menő
Április 16-án, a Nemzeti Hangversenyteremben a több mint félezer lemezfelvételt készítő angol sztárzenekar, az Academy of St. Martin in the Fields lépett fel, szólistájuk és karmesterük az a Joshua Bell volt, akit a Glamour Magazine "az ezredforduló hat legmenőbb férfija" közé választott. Szerencsére Joshua Bell sem veszi komolyan ezt a helyezést, kulturáltan, ízléssel és szerényen muzsikál. Normális, kiegyensúlyozott, megértő ember, máskülönben földhöz vágná 250 éve összeenyvezett Stradivariját, amikor hallja, hogy pesti közönsége köhögőszünetnek képzeli a tételszüneteket. Vivaldi Négy évszak című - azt hittem - mindenki által ismert hegedűverseny-sorozatát játszotta. Feltűnéstől és feltűnősködéstől mentesen. Utóbbinak örültem, unom már ugyanis, hogy mindenki ebben a darabban akarja megmutatni, hogy milyen eredeti fickó. A közönség úgy döntött, hogy nem tapsol az első hegedűverseny (Tavasz) után. Jó, akkor végigjátsszuk egyben - gondolta Bell. A drága publikum azonban kiadós tapssal köszönte meg a következő darab (Nyár) első tételét. A zenekar megértő mosollyal nyugtázta az esetet, nekem már agyvérzés körüli magasságokban járt a vérnyomásom. A darab végén nem volt taps, a harmadik concertót viszont sikerült ismét az első tétel után agyoncsapni. Két méterre ültem Joshua Belltől, minden arcizmának rezdülését tökéletesen láttam. Lemondott rólunk. Innentől kezdve nem várta meg a köhögőrohamok végét, ránk sem nézett, csak a zenekarra figyelt. Ettől aztán jobban játszottak, de maga az előadás így is csak közepes volt. Ám nem ez a lényeg. Kiderült ugyanis, hogyha nem a magyar zenekarok művelt bérletesei töltik meg a terem nagy részét, hanem alkalmi koncertlátogatók (teremkihasználtság 80 százalék), az könnyen botrány közeli állapotot eredményez. Az egészségügyi miniszter pedig "monnyon le", hiszen tűrhetetlen, hogy Magyar-országon ennyi a tbc-s.
Joshua Bell a második részben beült a zenekarba, és az első hegedűs helyén vett részt Schubert d-moll vonósnégyesének ("A halál és a lányka") Gustav Mahler által jegyzett és mostanában gyakran elővett vonószenekari átiratának eljátszásában. Az első tétel lendületesen és meggyőzően hangzott el. Többször is hallottam már ezt az átiratot, úgy vélem, hogy zenekarok tesztelésére igen alkalmas. Az angol együttes könnyedén vette az akadályt. A variációs tételben kicsit beszürkültek, a scherzóban viszont kipirultak. Az utolsó tétel volt a legkevésbé meggyőző, nehéz volt például eldönteni, hogy a nyitófrázis hány hangból is áll.
Nem valószínű, hogy a teremben azok voltak többségben, akik megpróbálták magukat valahogyan pozicionálni a Schubert- Mahler-halálköltészet hármasával meghatározott hermeneutikai hálóban. Ez bizonyára megoldhatatlan feladatot jelent egy olyan koncertlátogató számára, aki azt sem tudja eldönteni, hogy a Lágymányosi híd lábához leparkolt Jaguárral tűzifát szállítson vagy virágföldet a muskátlihoz. Nagy bajoknak nézünk elébe.
Földeletlen
Sokat faragott mizantrópiámból Grigory Sokolov zongoraestje (Zeneakadémia, április 17.). "riási művész, és lehet, hogy tényleg a legnagyobb élő zongorista. Franz Schubert kései A-dúr zongoraszonátájának első hangjai arról árulkodtak, hogy Sokolov előadása a legrosszabb esetben is tökéletes lesz. Utánozhatatlan az a mód és az a technika, ahogy bemelegedés és ráhangolódás nélkül azonnal az ideális hangon és a tökéletes diszpozícióban indít el egy művet. Minden billentés tökéletesen ellenőrzött, a kidolgozottság végletessége azonban egy pillanatig sem veszélyezteti a spontaneitás illúzióját. Néha úgy tűnik, hogy alig csinál valamit, nem énekelteti hangszerét, nem lélegezteti, mégis minden egyes gesztusa félreismerhetetlen és egyéni. A szonáta nyitótételében lehetetlennek tűnő dolgok tucatjait mutatta be. A legdöbbenetesebb az a térérzékeltetés volt, melynek kivitelezéséről aligha, létéről annál inkább be tudok számolni. Sokolov képes arra, hogy egy piano részlettel a távolságot vizionálja, majd ugyanez a piano a közelség, a suttogás zenei eszközévé válik. Fortéi ugyanígy egyszer távolról harsognak, máskor meg elviselhetetlenül nehezednek ránk. A tér e távoli pontjai között mozgatja Sokolov a zenét, nála a mozgás élménye nem kizárólag a ritmusból fakad, valóságos útvonalakat jár be. A megérkezés és távolodás, a visszatekintés és előrenézés pulzálásából hozza létre a formát. Nehezen túlélhető, az önuralmat próbára tevő perceket hozott az eszményien megszólaltatott második tétel. Mintha nem is egy emberből nőttek volna ki Sokolov kezei, olyan irreális dinamikai és hangszínkülönbséggel szólaltatta meg a témát és kíséretét. Ez a valódi virtuozitás. Meg a harmadik tétel finom és grimaszmentes karakterei. A zárótételt pedig olyan lágyan és megindítóan játszotta, hogy odakint villámlani kezdett. Sokolov úgy játszotta el az 1828-ban keletkezett A-dúr szonátát, mintha egy ismeretlen szerző nehezen datálható remekműve lenne. Csak a befejezés néhány üteme láttatta Schubertet: ne haragudjatok, de most be kell fejeznem, mert két hét múlva szépen, csendben meghalok.
A szünet után Chopint játszott. Nehéz, súlyos programot, megszakítás nélkül. A cisz-moll impromtu jelezte, hogy Sokolov technikája makulátlan. A folytatásban játszott impromptukben egyre komorabb színeket festett; rajta kívül ki merne így összeállítani egy sorozatot? Két kései noktürn után zárásként a nehezen megközelíthető Polonéz-fantáziát játszotta, mondanom sem kell: röntgenszerű átvilágítással. És ahogy a kezdésben azonnal a csúcson volt, a végén se jelezte semmi, hogy fáradna. Meglepő volt, hogy ez a kivételes művész milyen könnyen osztja a ráadásokat, hatig meg sem állt. Egy földeletlen zseni, aki folyamatosan újratöltődik. És várhatunk rá megint legalább egy évig.
