Rajna Martin karmester: „A misztérium, a megmagyarázhatatlan érdekel a legjobban a művészetben”

Rajna Martin huszonnyolc évesen lett a Magyar Állami Operaház első karmestere, de már három éve a Győri Filharmonikus Zenekart is vezeti. Az operai feladatokról, a rendezésről, a fejlődés és a műveltség szükségességéről és Wagnerről is beszélgettünk vele.

 

Magyar Narancs: Mitől jó egy karmester?

Rajna Martin: Az biztos, hogy a legelső és legfontosabb egy őszinte, jóindulatú, de mégis kérlelhetetlen szándék a szerző művének megértésére és interpretálására. Nincs olyan karmester, akitől mindent egyformán szívesen hallgatok, de ha kulturálisan és zeneértésben nagyon közel áll a szerzőhöz és művéhez, akkor átsüt az előadáson, hogy valami időn, korszakokon átívelő igazságot közvetít a műről, amely nem függ az előadó-művészet aktuális esztétikai trendjeitől. Egyformán igaznak érzem Fritz Busch és Nikolaus Harnoncourt Don Giovanni-interpretációját például.

MN: Te mit nézel, figyelsz egy karmesternél?

RM: A zenét hallgatom. Itt volt nemrég Teodor Currentzis, akinek nagy érdeklődéssel hallgatom a koncertjeit. Elképesztő hatást ér el, de legutóbb úgy éreztem, mintha lassan kezdeném megérteni, hogy melyek is azok az eszközök, amelyekkel létre tudja hozni azt a hihetetlen atmoszférát és hangzást, és ettől, bár elismerem, hogy rendkívüli, már kevésbé izgalmas számomra. Ezzel szemben megmagyarázhatatlan az az elképesztő színskálán mozgó zenekari hangzás és kamarazenei összhang, amit például Christian Thielemann tud elérni a drezdai Staatskapelle zenekarral.

A misztérium, a megmagyarázhatatlan érdekel a legjobban a művészetben. Ösztönösen megérezzük az igazi kvalitásokat, de hogy mitől, az rejtély.

MN: Fischer Ádám asszisztense voltál a Müpa idei Ring-ciklusában. Mit lehetett tőle megtanulni?

RM: A próbafolyamatra készülve több alkalommal leültünk Ádámmal a zongora mellé, játszottam a darabot, énekeltem a különböző szólamokat, ő vezényelt, majd bizonyos pontokon felhívta a figyelmemet a darab legfontosabb részleteire, megosztotta a tapasztalatait, megoldásait. Asszisztenseként az ő koncep­cióját is magamévá kellett tegyem. Ez volt számomra az egyik legfontosabb és legizgalmasabb része a munkának. Ő pontosan tudja, hogy mi az a négy-öt pont egy Wagner-felvonásban, aminek pontosan így vagy úgy kell megtörténnie, ezeken túl azonban beengedi és használja a zenekar és az énekesek önálló elképzeléseit, és azt hiszem, hogy ez az egyik különleges ismérve az ő Wagner-dirigálásának.

MN: Találkoztál-e ellenállással, netán érezhető ellenszenvvel veled szemben egy zenekarnál, és ha igen, hogyan tudtad kezelni?

RM: Kollektív módon sosem, de természetesen találkoztam, ez teljesen normális, nem szerethet mindenki. Ezt el kell fogadni, nem könnyű, és nekem sem megy mindig, de karmesterként együtt kell tudnom dolgozni még azzal is, akit adott esetben nem kedvelek. De kötelességem a személyes ellentéteket félretenni. Tizenhét évesen álltam először szimfonikus zenekar előtt, tehát edződve vagyok a zenészek kritikáival szemben, a jó szándékú javaslataikért és meglátásaikért viszont kifejezetten hálás vagyok, és sokat tanulok belőlük.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Azt mondtad, a tavaly szilveszteri nagy­operett, a Denevér nagyon nehéz volt. Miért volt más, mint egy opera?

RM: Az egésznek pont olyan egyszerűnek, könnyednek és magától értődőnek kell lennie, mint ahogyan az énekesek és a zenészek számára tűnik: semmiségnek. Közben ez igazából a vezénylés magasiskolája, ahol bármikor bármi megtörténhet. Thielemann írja egyik könyvében, hogy még Karajan asszisztenseként megkérdezte a mestert, hogy hogyan válhat belőle jó karmester, milyen műveket kell ehhez elvezényelnie. Persze a már akkor kivételes Wagner-ismerő fiatal karmester a Trisztánra, a Mesterdalnokokra gondolt. Mire Karajan: Ha el tudja vezényelni a Víg özvegyet, akkor minden más menni fog.

MN: Ősz óta az Operában vagy első karmester. Mi ez a pozíció pontosan, és mi a feladatod?

RM: Az első karmesteri pozícióban az énekesekkel és a zenekarral együtt dolgozom, fejlődhetek, repertoárt gyűjthetek. Nem osztok szerepet, bár egyeztetési lehetőségem van, de

nincs beleszólásom a műsortervbe, nem vagyok senkinek a főnöke, senki sincs nekem kiszolgáltatva, s ez nagyon fontos volt számomra.

Tisztán művészeti feladatot látok el.

MN: Impulzívnak, mélyen átélőnek mondod magad, miközben a világ minden operaháza egy viperafészek.

RM: Ha valami megvisel, nem feltétlenül gondolom, hogy a világ rossz, hanem inkább nekem kellene jobban felvérteződnöm, hogy a harcaimat bátran megvívjam.

MN: Mik a nagy kihívások az Operában számodra, a leterheltség, a sokirányú egyezkedés?

RM: Az egyetlen felelősségem, hogy azok a produkciók, amelyeket én vezényelek, mindenféle szempontból a lehető legmagasabb művészi színvonalon jöjjenek létre. Én dönthetem el egy kész évadtervből, hogy mit vezényelek, és olyan műveket igyekszem dirigálni, amelyekről úgy gondolom, hogy zeneileg és szellemileg át tudom fogni. És a munkám alapvető követelménye, hogy a körülöttem vagy velem együtt dolgozókat jól koordináljam az árokban és a háttérben.

MN: Örök kérdés rendező és karmester viszonya. Az interneten, a YouTube-on, meg olyan tévécsatornákon, mint az Arte, a Mezzo, a Classica rengeteg opera-előadás nézhető-hallgatható, de a magyar operaközönség még mindig nagyon konzervatív.

RM: Így van. Egyébként szükségszerű és kifejezetten fontos, hogy a karmester és a rendező jó értelemben véve konfliktusba kerüljön, ami a produkció javát szolgálja. Míg régen a karmester volt, most már a rendező az első ember a produkcióban. Solti György megengedhette magának egy londoni Walkür-produkció során, hogy átrendeztette az egész darabot, talán még a díszlet egy részét is kidobatta. Mára sokkal fontosabb lett a vizualitás, és háttérbe szorul, hogy ez egy elsősorban zenei műfaj, ahol fontos például, hogy olyan díszlet álljon a színpadon, amely akusztikailag segíti a zenei megvalósítást, vagy az, hogy az adott énekes valóban a hangjának megfelelő szerepet énekelje.

MN: Az operában mindig fontos volt a látvány, és a szerző is színpadra képzelte a darabját. És persze amikor háromszázadszor hallgatjuk a Carment, kell benne valami, ami új.

RM: Vannak igazán nagy formátumú rendezők, akiknél a zene és a színpad egysége nagyszerűen létrejön, és ilyenkor semmihez sem fogható, katartikus élmény jön létre. Azonban sokszor az a benyomásom, hogy a darab alácsúszik a rendezői gondolatoknak, és a koncepció kapcarongyává válik: már rég elfelejtjük, hogy a szerző mit írt le, másodlagos lesz, és ilyenkor párhuzamosan fut két előadás egyszerre: egyik az árokban, a másik a színpadon.

MN: Sokszor hangsúlyozod, amit egyébként ritkán hall az ember fiatal zenészektől: a fejlődés, a tanulás fontosságát. Azt mondod, nem akarsz túl sok meghívást, mert nem fejlődhetsz közben, és ez veszélyes.

RM: Igen, és mondhatni, cinikusan hangzik ez tőlem, miközben 25 évesen a Győri Filharmonikusok vezető karmestere, 28 évesen pedig az Operaház első karmestere lettem, és ezért hálás vagyok, de figyelnem kell arra, hogy a szellemi, lelki, zenei tartalékaimat ne hagyjam kiürülni, és ne egy rövid szavatossági idejű karmester váljon belőlem, csak mert nem volt idő és energia stabil alapokra helyezni magamat, zeneileg és emberileg egyaránt.

MN: Egy másik, nem gyakran hallott elvárás magaddal és pályatársaiddal szemben a háttértudás, magyarul a műveltség szükségessége.

RM: A magam felé támasztott elvárásaim mindig túl magasak, és ezeknek sosem tudok egészen megfelelni. Igyekszem képben lenni a kortársakkal is, de az új művészetből főleg az irodalmat fogyasztom. A klasszikus értelemben vett „műveltségtől” nagyon messze vagyok, de mindent megteszek, hogy bővüljenek az ismereteim. A képzőművészetet a konzervatóriumi művészettörténet-tanárom, Brennerné Horváth Adél szerettette meg velem, aki azóta is jó barátom. Belém oltotta a kíváncsiságot, és azt a rajongást, amivel ő tekint a mai napig a művészettörténet alkotásaira. Az effajta tájékozottság nélkül nem lesz meg az aranyfedezet egy művész mögött, és én magam is nagyon nehezen tudom letenni a munkát.

MN: Ezzel összefügg a klasszikus társasági élet, a művészek saját szakmájukon kívüli kapcsolódásának hiánya. Te mit teszel ez ellen?

RM: Az online közösségi média kiszélesedése miatt a spontán személyes találkozások tere nagyon leszűkült. Amennyire időm engedi, próbálok a saját környezetemen és komfortzónámon kívüli kulturális intézményeket látogatni, de közben azért túl szemérmes vagyok ahhoz, hogy megszólítsak bárkit. Nehezen tudom elképzelni, hogy odamenjek egy általam nagyra becsült íróhoz, ha például meglátom egy színházi előadáson a nézőtéren.

MN: Minden muzsikusnak felteszem a kérdést, mi a viszonya a kortárs zenéhez, és mivel magyarázza, hogy a közönség alapjában véve nem szereti a kortárs darabokat. Azt szokták kitérően mondani, hogy a régi korokban is volt ellenállás a kortársakkal szemben, ami nem igaz: nagyon is várták, sőt igényelték és megkövetelték az újat.

RM: A komolyzene közönsége mindig egy szűk réteg volt.

MN: A kortárs zenéé még sokkal szűkebb, pont ez a probléma. Vajon miért?

RM: Nincs erre egyértelmű és egyszerű válasz. Azt tudom, hogy rám azok hatnak az új művek közül, amelyeket nemcsak papíron látva és elolvasva gondolok jól konstruáltnak, szerencsésen megkomponáltnak, hanem meghallgatva is szólnak hozzám, a zsigereimre hatnak.

Sajnos sok zeneszerző célja inkább egy intellektuális ötlet hangjegyekkel való megkomponálása, és az már másodlagos, hogy tiszta füllel ebből a szellemi bravúrból mi érzékelhető, és mi nem.

Mások pedig olyan esztétika szerint komponálnak, amely egyszerűen ma már nem érvényes, nem igaz – és itt nem arra gondolok, hogy ne lehetne leírni egy dúr akkordot. Azt gondolom, hogy mindez a „hogyan” kérdése. Szerencsére sok olyan szerző van, aki valós szellemi tartalommal, ma érvényes nyelvezettel is tud átfogható, izgalmas, érdekes, és a zsigerekre is ható zenét komponálni. Meg kell hagyni, az új zene „fogyasztása” olyan szellemi erőfeszítést kíván, amire a közönség nagy része nemigen hajlik. Ettől még fontos.

MN: Kocsis mondta erre, hogy lassú munkával át lehetne nevelni a hallgatóság fülét a kortárs zenére, csak kérdés, hogy megéri-e.

RM: Inkább csak el kellene fogadni, hogy a kortárs zene nem elsősorban arra születik, hogy egy hallatlan esztétikai gyönyört okozzon abban az értelemben, ahogy Beethoven vagy Mahler zenéje esztétikai gyönyört is okoz. Az a fontos, hogy legyen közös reflexe a műnek és közönségének, hasson a befogadó érzékeire, nyelvére vagy zenei ösztöneire. Az irodalomban ez könnyebb, mert az író és az olvasó azonos nyelvet beszél, és ennek a bizonyos nyelvnek a magabiztos használata segíti a mű megértését, így a nyelvi játékokat vagy az újszerű szövegformákat, struktúrákat is jobban dekódoljuk olvasás közben. A zene nyelvét nem ismeri mindenki és nem beszéli ilyen természetes módon, és ennek hiányában a befogadás folyamatosan nehezebbé válik, különösen a sajnálatos módon egyre kevésbé fontossá váló zenei képzés hiányában.

MN: A viszonyod Wagnerhez, úgy tudom, régi. Fischer Ádám és Hartmut Schörghofer Ringje az egyik világmárkánk. Nagyon érdekes, hogy kinek miről szól. Neked miről?

RM: Nehéz bármifajta érvényes következtetést megfogalmazni néhány mondatban, ha az ember olyasmiről beszél, ami különösen kedves számára. Tudnék közhelyeket durrogtatni, hogy a Ring mindnyájunkról szól, a döntéseinkről, az eltorzuló személyiségünkről, az ilyen-olyan kéjes vágyainkról, amelyekért súlyos árat fizetünk. Számomra, és azt hiszem, Brünnhilde számára is, az egyik végső konklúzió Az istenek alkonya végén, hogy ha az életünk mozgatórugója nem lehet a szeretet és az igaz szerelem, márpedig nagyon úgy tűnik számomra is, hogy nem lehet, akkor pusztuljon el a világ mindenestül. Sokszor én is ezt kívánom.