Vinilen – jobb körökben: bakeliten – eddig elérhetetlenek voltak ezek a felvételek, legalábbis Magyarországon. Arról a nemzedékről és arról a „szutyok-punkról” (copyright Rupaszov) van szó, amely a nyolcvanas évek első felében tűnt fel, az – URH, Bizottság, Kontroll Csoport, Balaton, Európa Kiadó fémjelezte – artisztikus undergroundtól függetlenül. Tizenéves iskolások alkották, rácsodálkozva a Sex Pistolsra, és bátorságot merítve a háromakkordos punkból, hogy hangot adjanak frusztrációjuknak és önfeledt lázadásuknak.
Rupaszov Tamás 15 éves volt, amikor 1981-ben az első zenekarát alapította, miután vett három órát basszusgitáron. „Mi fogta meg a punkban?” – kérdeztem. „Az energia – vágta rá –, a szabadság érzete, a zene lüktetése. Úgy csapott belém, mint a villám. Persze minden egészséges tinédzser fogékony volt a lázadásra, és ehhez jó táptalajul szolgált a nyolcvanas évek eleje. Ráadásul elég korán kezdtem meccsekre meg koncertekre járni, és a hétköznapi kellemetlenségek, a gumibot, a kardlap, a vízágyú és a civil rendőrök csak úgy pumpálták az ember agyába a vért.”
Zenekara, a Rottens csak fél évig húzta, énekesüket, Franciát lecsukták izgatás, betörés és súlyos testi sértés vádjával. Rupaszov ekkor új bandát alapított, amely a Der Trottel nevet kapta, mivel úgy gondolták, hogy az valami durvát jelent. (A tökfejek…) Ennek a dobosuk dobbantása vetett véget, de semmi vész, 1984-ben Rupaszovot már a Marina Revue-ben hallhattuk (leszámítva azt a hét hónapot, amit Franciaországban töltött illegálisan). Ezt afféle szupergruppként tartják számon, amelybe Balatoni Endre a T-34-ből, Papp György a Qssból érkezett. Felléptek a balatonszemesi tehetségkutató versenyen és a Paks Totál 85 punkfesztiválon, ahol géppisztolyos katonai rendészek alkottak sorfalat a terem végén. Aztán feloszlottak ők is. Rupaszov 1986-ban újjászervezte a Trottelt, de immár die névelővel. Ezt azonban hajlamos volt dájnak ejteni a nyugati publikum, így hamarosan szimpla Trottelként folytatták tovább.
Ahogy haladunk az időben, úgy válnak egyre markánsabbá Rupaszovék számai, s úgy általában a Pajtás daloljunk X felvételei. Amit a Marina Revue, az Auróra Cirkáló és a Tizedes meg a többiek művelt, az több mint puszta kordokumentum.
Érdekelt, mennyire volt egységes a színtér. „Az első években egyformán álltunk a dolgokhoz – idézte fel –, mind nagyon fiatalok voltunk, rakoncátlankodtunk, és a koncerteken mindenféle rendszer- és szovjetellenes dolgot kiabáltunk. Emlékszem, 15 évesen írtam, hogy »London gépei lövik Moszkva légterét«. Fogalmam sincs, hogy miért. Ez valami evidencia volt. Tiniként is tudtuk, hogy abban a posványban, ami körbevett, jócskán benne volt a Szovjetunió. Ahogy belegondolok, mintha mindenkinek lett volna olyan száma, amiben a szovjeteket szidta. A metszéspont szerintem ott volt, hogy hánytunk mindentől, nem akartunk a szürke masszába tartozni, és egyáltalán nem akartunk úgy élni, ahogy a felnőttektől láttuk. Megalkuvás, közöny mindenütt. Aztán a nyolcvanas évek második felére már érzékelhetővé váltak a zenekarok közti különbségek, politikai nézetben, hozzáállásban és tudatosságban is. A Trottel akkor már a maga útját járta, sokan nem értették, de nem akartunk klisék alapján működni, még ha a punk kliséi voltak is.”
Tegyük hozzá, ebben a változásban közrejátszottak az 1983–1984-es koncepciós perek is. Ezek következtében izgatás (megalapozatlan) vádjával két évre lecsukták a veszprémi Közellenség és a szegedi CPg tagjait. „A perek után támadt egy kis űr, 1985-től már más korszakról beszélhetünk. Zaklatás sem volt annyi, és ahogy idősebbé váltunk, már árnyaltabban fogalmaztunk, egyrészt a korunkból adódóan, másrészt mert senki nem akart börtönbe kerülni.”
A CPg-t és az ugyancsak jelképes ETA-t hiányolom a „Pajtások” közül – tettem szóvá.
„A CPg egyes tagjainak nem feleltek meg azok a kondíciók, amiket ajánlani tudtam. Amikor nekikezdtem a válogatásnak, csináltam egy hosszú listát a szóba jöhető zenekarokkal, de végül azokkal kezdtem dolgozni, akik szintén lelkesedtek, és akikkel zökkenőmentesen tudtam haladni. A magyar punk értetlenkedő, negatív része már régóta nem érdekel. Ráadásul az a kevés dokumentum, ami eddig megjelent, mindig ugyanazokat a zenekarokat mutatta be, úgyhogy jobbnak láttam szélesíteni a kört. Az ETA-t meg fogom kérdezni, de egy korábbi rossz emlék most visszatartott. Szóval, ha ezek a zenekarok szívesen rákerülnének a tervezett négy rész valamelyikére, annak én is örülnék. De pluszmacerára nem vágyom, az csak leszívja az ember energiáját.”
Ami a kör szélesítését illeti, az valóban nyerőnek bizonyult. Így került képbe az egri Biztonsági Tanács, amelynek énekese, Juhász Mihály a mozgalom egyik meghatározó alakja volt. Ő szervezte az első paksi fesztivált, ő szerkesztette a Vitamin fanzine-t, és ő vezette az egri Más (majd EGAL) klubot igazán példásan. Újra találkozhattam egykori kollégánkkal, Para-Kovács Imrével is, a miskolci Koordináció B (azelőtt Ideges Dögevők) basszusgitárosaként. A második lemezen (Pajtás daloljunk Y) pedig a (kőbrutál) szekszárdi Pink Panthersre kattantam rá. Őket szívesen, bármikor; de lényegében meggyőző az egész album, főszerepben a Herpesz, a Qss, a Kretens és a Die Trottel, az Emigránsok című felkavaró számával.
Rupaszov 1986-ra a hazai punk megkerülhetetlen katalizátora lett. Miféle elkötelezettség hajthatta? Zenei? Mozgalmi? Politikai?
„Kezdettől magunk szerveztük a koncerteket, magunk csináltuk a plakátokat, magunk is ragasztottuk – ez egy olyan dolog, amit az ember maga csinál. Aztán pár évvel később bekerültünk a Do It Yourself! mozgalom vérkeringésébe, ami totálisan megragadott. Attól kezdve tudatosabbá vált minden: ’85-től illegális kis kiadócskaként nyomattuk kazettákon a hazai punkot itthon és külföldön, fesztivált szerveztünk, fanzine-t csináltunk. Így csúsztunk bele a rendszerváltás időszakába, ami után ez a történet is komolyabbra fordult. Végül is úgy gondolom, hogy a saját életemnek voltam a szervezője, hogy lehetőleg azt csináljam, amit szeretek, és a lehető legfüggetlenebb módon. Ennek az életérzésnek a zenei, a mozgalmi és a politikai része egyaránt az ember gyomrából jön eleinte, meg sem fogalmazza magának, csak később tudatosul.”
Így jutottunk el 1992-ig, a Trottel Records megalapításáig. Abban az időben már korántsem azt jelentette a punk, mint tíz évvel azelőtt. Belefért a népzene is, lásd az erre is gyakran cirkáló Chumbawambát, The Exet vagy Dog Faced Hermanst. Mintha a Trottel Records is ezen a csapáson indult volna el…
„Hektikus fazon vagyok, a kiadóm is hektikus – így Rupaszov –, sosem volt célom egyetlen stílust körüljárni, sok minden érdekel. A Trottel Records hű maradt a punk szellemiségéhez, ami a működési formát, az energiát, a hozzáállást és a miliőt illeti. De zeneileg iszonyatosan unalmas lenne évtizedeken keresztül ugyanazt csinálni. Semmi bajom azokkal, akik leragadtak valaminél, de én nem ilyen vagyok. Nekem a punk sokkal többet jelent, mint az a három-négy akkord, amivel kezdtem. És ezzel így lehettek az említett zenekarok is.”
