Interjú

„Ez egyfajta gyászév lesz”

Hamar Zsolt, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar új zeneigazgatója

Zene

Sokat dolgoztak együtt a korán elhunyt Kocsis Zoltánnal, őrizni akarja az örökséget, de tovább kell lépni.

Magyar Narancs: Ön milyen muzsikusnak ismerte Kocsis Zoltánt?

Hamar Zsolt: Tökéletesnek. Maximalistának. Olyannak, aki sosem volt hajlandó megalkudni.

MN: És milyen személyiségnek?

HZS: A szó mindenféle értelmében egy másik bolygóról jött; ezt a bolygót valószínűleg úgy hívták: zene. Nagyon boldognak éreztem magam, hogy egy korban és egy helyen élhetek vele.

MN: Mennyit dolgoztak együtt?

HZS: A Nemzeti Filharmonikusoknál hét évet, 1997-től 2004-ig. Utána sokszor hívtam őt vezényelni. Pécsen, ahol a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere voltam (2000–2009 – R. J.), állandó vendég karmester lett. Amikor Németországban dolgoztam, oda is meghívtam.

MN: Egy új karmester sokféle utat választhat: megpróbálja folytatni azt, amit elődje felépített, vagy nem vesz tudomást róla, és teljesen újba kezd, vagy átvesz egyes elemeket stb. Ön milyen utat választ?

HZS: Szerintem ezt nem kell előre elhatározni, nem kell rajta gondolkozni. Az embernek tennie kell a dolgát, azután majd elválik, milyen lesz. Az én zenei univerzumom az övéből nőtt ki, nekem ő tanárom vagy inkább mesterem és példaképem volt. Sok mindent ugyanúgy gondolok és ugyanúgy csinálok, mint ő. A személyiségünk nyilván eltérő.

MN: Milyen programja, elképzelése van ehhez a jelentőségteljes kinevezéshez?

HZS: Nehéz ezt így meghatározni; ezek nem verbálisan körülírható dolgok, mert az leegyszerűsítés lenne. Remélem, hogy hallható lesz az elképzelésem. A zenélés egy-két eleme, amit ő ültetett el ebben a zenekarban, és amit én ebből értéknek látok, az ezután is hallható lesz, és remélhetőleg gazdagodni is fog az együttes játéka azokkal az elemekkel, amelyek belőlem következnek. Ha, mondjuk, azt kérdezné, hogy az én tempóim azonosak lesznek-e az övéivel – néha igen, néha meg nem. Ezt nem lehet így körülhatárolni, és nem is szabad úgy hozzáállnom ehhez a munkához, hogy bármit csinálok, mindig megkérdem magamtól, hogy ez vajon hogy volt nála. Ő ízig-vérig jelenben élő muzsikus volt, állandóan új dolgokon gondolkodott, újszerű programokat állított össze, állandóan tanuló, fejlődő ember volt. A felkérésem nem arra szól, hogy itt egy Kocsis Zoltán emlékzenekart hozzunk létre. Ha itt ülne, és ezt hallaná, jót nevetne rajta. A mi programunk, amit összeállítunk, remélhetőleg karakteres és művészi lesz, lehet majd belőle látni, mit tartunk fontosnak. Sokfelé akarunk nyitni. Kocsis a kortárs zenének felkent papja és igazi értője volt, de nem sok kortárs zenét játszott, mi többet szeretnénk játszani. Viszonylag kevés bécsi klasszikus volt a műsorán, mi abból is többet játszanánk. Van egy hármas szlogenünk, ami így hangzik: „érték, élmény, arány”. Az érték, amit Kocsis Zoltán húsz éven át beletáplált ebbe az együttesbe, az élmény, amit a korábbi, Kobajasi nevével fémjelezhető korszak nyújtott, és a klasszikus arányok, amelyek Ferencsik Jánost jellemezték. Ez egy jó örökség, ebből jól lehet kikeverni új dolgokat.

MN: Azt nyilatkozta, hogy az NFZ-t megpróbálja jobban bevinni a nemzetközi zenei életbe – hogyan?

HZS: Ez mindig természetes vágy és elvárás is. Persze ez eddig is így volt, ebben nincs új. Ha jön egy új vezetés, amelynek megvan a saját nemzetközi kapcsolatrendszere, akkor ezt megpróbáljuk az együttes érdekében felhasználni. Igyekszünk az együttest olyan helyekre eljuttatni, akár többször is, ahol még nem járt.

MN: A Nemzeti Filharmonikus Zenekar az ország első számú, mondhatni, „hivatalos” zenekara. Ez a státusz milyen feladatokat ró önre?

HZS: A Nemzeti Filharmonikusoknak olyan szerepet kell betöltenie a magyar zenei életben, ami kikerülhetetlen. Témákat kreál, ügyeket hoz létre, vagy mások által létrehozott, jó ügyek mellé áll, játszik – átvitt értelemben – szegénynek és gazdagnak, gyermeknek és idősnek, fővárosnak és vidéknek. Hangsúlyozottan emelni kívánjuk a vidéki jelenlétünket, mert én, tősgyökeres fővárosi létemre, igazságtalannak tartom, hogy, mondjuk, egy dombóvári embernek miért kell úgy leélnie az életét, hogy nemigen találkozhat élő klasszikus zenével. Meghatározó feladatunknak érzem, hogy többet járjuk az országot.

MN: Az üzleti világban egy új ember felvételénél meg szokták kérdezni, hogy a jelentkező szerint melyek azok a tulajdonságai, amelyek alkalmassá teszik az adott pozíció betöltésére. Nem mindig szeretik ezt a kérdést, pedig elég nyilvánvaló: ha a jelentkező maga sem tudja felsorolni a saját értékeit, akkor miért kellene fölvenni? Önt már „felvették”, de a kérdés ettől talán még inkább jogos.

HZS: Talán azért is lettem karmester, mert teljesen alkalmatlan lennék az efféle üzleti életben részt venni, és hosszan ecsetelni, hogy én miért vagyok alkalmas egy pozícióra. Végzem a dolgomat, és ha úgy ítélik meg, hogy egy következő feladatra alkalmas vagyok, akkor arra fölkérnek. A mi szakmánkban ez így szokott történni. Senkit nem kellett győzködnöm arról, hogy erre a pozí­ció­ra alkalmas vagyok. Ezúttal sem én ajánlkoztam, hanem fölkértek, nyilván azért, mert ismertek engem. Először elutasítottam, mert Kocsis Zoltán számomra olyan meghatározó és pótolhatatlan ember volt, hogy nem gondoltam, hogy nekem az ő örökébe kellene lépnem. Amikor újra megkérdeztek, akkor elkezdtünk ezen gondolkozni.

MN: És miért döntött végül mégis úgy, hogy elvállalja?

HZS: Éppen azért, mert nem az az elvárás, hogy őt kellene utánozni vagy pótolni – őt nem is lehetne –, hanem tovább kell lépni. Most egy új korszak jön, természetesen nem megtagadva az elmúlt húsz évet.

MN: Nyilván tudja, hogy az eredeti jelölt, akire a zenekar, a menedzsment és sokáig a tulajdonosi jogokat gyakorló minisztérium is egyetlen lehetséges, tehát világhírrel, hatalmas tapasztalattal és határozott elképzeléssel rendelkező utódként tekintett, Eötvös Péter volt. Az életkora aligha számíthatott, hiszen egy hetvenéves karmesternek még bőven van ideje és ereje dolgozni, Eötvös pedig híresen munkabíró. Mit gondol, mi döntött mégis ön mellett?

HZS: Nem tudom, és ez nem is az én dolgom. Én nem lobbiztam ezért a pozícióért – felkértek.

MN: Mennyi időre szól a kinevezése?

HZS: Határozatlan idejű szerződésem van.

MN: Van-e jelentősége annak, hogy nem fő-zeneigazgató, hanem zeneigazgató?

HZS: Mindenki így kezdte, Ferencsik, Kobajasi és Kocsis is.

MN: Kocsis személyesen különösen fontosnak tartott néhány zeneszerzőt, például szívügye volt Richard Strauss, Debussy, régebben zongoristaként Rahmanyinov, és legfőképpen pedig Bartók, akiről senki nem tudott nála többet. Önnek milyen szívügyei vannak?

HZS: Bartók nálam is az első helyen áll, de éppen azért, mert nagyon tisztelem Zoli Bartók-interpretátori tevékenységét, most egy évig nem játszunk Bartókot – ez egyfajta gyászév lesz. Nekem Haydn nagyon fontos, Beethoven feltétlenül, Schumann, Brahms, Mahler, újabban Bruckner, és imádom az oroszokat. Az örökségből majd tovább akarjuk vinni a Strauss-operákat.

MN: Kortárs zenéből mit fognak játszani?

HZS: A második világháború után keletkezett zenékről beszélünk. Mindig kérdés, hogy én előadóművészként meghozhatom-e azt a döntést, vagy hozhatok-e ítéletet afelől, hogy mi a jó, illetve mi a nem jó darab. Azt gondolom, Zoli kicsit ilyen volt, mert ő rendelkezett ezzel a képességgel, s erről mi elég sokat vitáztunk. Én azt gondolom, hogy nekünk, előadóművészeknek az a dolgunk, hogy eljátsszuk a darabokat, és aztán a hallgatóságra és az utókorra bízzuk, hogy ítéletet hozzon. Olyan értelemben is több mindent játszunk majd, hogy nem csak egyfajta zeneszerzői gondolkodásmódban írott műveket tűzünk műsorra. Én kitárom az ajtót, és szélesebb spektrumból akarok válogatni. Természetesen akarunk játszani Eötvös Pétert, Kurtágot, de Dubrovay Lászlót, Balassa Sándort és egyik nagy kedvencemet, Durkó Zsoltot is. Ligetit is, majd később. Vannak emberek, akik még Bartóktól is idegenkednek. Nekünk az a dolgunk, hogy minél ihletettebben játsszunk, és élettel töltsük meg a leírt kottát. Én hiszek az előadó-művészet erejében.

MN: Mi a tapasztalata, a közönség mennyire befogadó a háború utáni zenére?

HZS: Németországban a legvadabb műveket is eljátszottuk. Én magam két kortárs operát is vezényeltem ott, Hans Werner Henze Elegie-jét és Bernd Alois Zimmermann Die Soldaten című operáját. Ez utóbbi ott egy kultikus mű, nem könnyű sem a hallgató, sem az előadóművész számára. Aki ezt eljátssza, az onnantól kezdve már valakinek számít. Tíz előadásunk telt házzal ment.

MN: Milyen lesz az időbeoszsa, és vannak-e más elfoglaltságai?

HZS: Vannak egyéb elfoglaltságaim is, az együttesnek pedig létfontosságú, hogy sok új impulzus érje. Eleinte, tehát a következő évben, amíg fölépítjük a számomra fontos és meghatározó bástyákat, elsősorban itt kell lennem.

MN: Tervez-e bármilyen átalakítást a zenekarban vagy a menedzsmentben? Kocsis annak idején megtette az emlékezetesen nagy és szükséges lépést, de ez meg van lépve.

HZS: Ahogy mondja. Nem tervezünk átalakításokat.

MN: A kormány több pénzt ígért a zenekarnak. Hogy néz ki most a költségvetés, mennyivel fognak többet kapni, és mire fogják fordítani?

HZS: Én az anyagi ügyekhez nem értek, és nem is az én dolgom ezekkel foglalkozni. Úgy tudom, nem rossz a helyzet, de persze mindig el tudnánk költeni több pénzt.

MN: Mi az, amivel kikapcsol a munkából?

HZS: Igyekszem olvasni, sportolni. Van egy lányom, aki most érettségizik Németországban, és remélhetőleg hazajön majd, hogy itthon járjon egyetemre. És persze koncertre is járok!

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.