Bizony, annak már huszonöt éve, hogy az újságíró Neil Tennant egy londoni elektronikai boltban összefutott Chris Lowe építésszel, és zenekart alapítottak. Öt év alatt hozták össze az első nagylemezüket (Please), majd az azt követő 1987-es Actuallyvel - pontosabban az It's A Sin és az Always On My Mind című slágerekkel - beírták magukat a szintipop történelemkönyvébe. Azóta mintegy negyven daluk szerepelt a brit toplista első húsz helyén, az amerikai Billboard magazin pedig minden idők negyedik legsikeresebb csapataként jegyzi őket.
Amikor futott a szekér, írtak lemezt Lisa Minnellinek, és Dusty Springfieldtől Tina Turneren át Boy George-ig a könnyűzenei élet színe-javával együtt dolgoztak. Aztán egy kis törvényszerű pihenő következett 1991 és 1993 között, majd négy újabb album, melyek furcsa módon egyre gyengébbre sikerültek. Na jó, a Very, a Bilingual, a Nightlife és a Release is hozta a slágerlistás dalocskákat, de azért az ezredfordulón csak a vak nem látta, hogy a PSB táncrendteremtő ihletettsége a Suburbia és a Domino Dancing tájékán elveszett. Mint ahogy a fonalvesztés biztos jelének mutatkozott, hogy pár évvel azelőtt David Bowie Hallo Spaceboyának az újraértelmezése volt a legjobb számuk - igaz, az tényleg ütött. Az állandósulni látszó kisiklásból az évekig halasztgatott dupla válogatáslemez kiadása sem mutatott kiutat, s az árnyékolt eredményeknek köszönhetően a PSB párosa más zenei fórumok felé kezdett tapogatózni. Nevezetesen a színházi és a filmzene felé, s bizony, mind a Closer To Heaven című musical - mely öt éve fut az angol színházakban -, mind a Trafalgár térre celebrált filmzene, melyben Eizenstein Patyomkin páncélosát a Drezdai Szimfonikusokkal együtt prezentálták huszonötezer nézőnek, abszolút sikert hozott.
A most megjelent Fundamentalt hallgatva ez a Canossa járás csak helyeselhető. Ez ismét a korábbi helyére - a kreatív dance diktátori székébe - pozicionálta a PSB-t. Megújulásukban alighanem komoly szerepet játszott Trevor Horn, a zeneipar producerguruja, aki korábban Lisa Stansfield, Seal, az Art of Noise, Tina Turner, Céline Dion, a Texas és Tori Amos lemezeiből is a lehető legtöbbet csavarta ki. Bármiképp is, már az első szám, a Psychological tök meglepő, hiszen az efféle karcos elektropop eddig egy cseppet sem állt közel a PSB szirupos prüntyögéséhez.
S ez a Fundamental túlnyomó részéről éppígy elmondható; ráadásul több szám nagyzenekari hangszerelést is kapott, melyet a szellemes dalszövegek még tovább erősítenek. Az aktuális problémákra reflektáló szövegek közül a Tony Blairnek címzett I'm With Stupid viszi a pálmát, de az Integral is kifejezetten éles hangú kommentár. A túlzott harcosságot persze bölcsen elkerülik az urak, a The Sodom And Gomorrah Show inkább a szarkazmus, az Indefinite Leave To Remain pedig a romantikába kevert szatíra mintapéldánya.
A végeredmény: a szokásosan (inkább: idejét múltan) nyálas PSB-fíling helyett egy modern és igen aktív elektropop korong. Annak kevés sansza van, hogy a mai tizenévesekből feltűnően bővítse a táborát, de a Fundamental nem is annak a korosztálynak szól. Hanem a harmincas-negyvenes éveit taposó törzsközönségnek, amely bizonyára megértő a PSB esztétikai beavatkozásával kapcsolatban.
No, de majd kiderül július 8-án, élőben a Lővér kempingben...
Parlophone/EMI, 2006
