Van két művészeti ág, ami ipari hátteret feltételez, a film és a zene. Mindkettőben infrastruktúra és az azt működtető szakemberek ékelődnek a művész és a befogadó közé. A filmnél is hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy X. Y. filmje, pedig számos szakembert és technikai eszközt feltételez az elkészült mű. A producer, az operatőr, a hangmérnök, a zeneszerző is meghatározó tényezője az alkotásnak. A zeneiparban meghatározó szerepe van a hangmérnöknek. Aki a dzsessz világában ezen a téren a legnagyobbat alkotta, úgy hívják, hogy Rudy van Gelder.
A mester 1924-ben született, Jersey városkában, aztán kitanult látszerésznek. Jól is ment a dolog, de volt még egy hobbija is, hogy rögzített. Saját maga fabrikálta eszközeivel mindent fölvett. Családnak, barátoknak, ismerősöknek. Volt köztük egy Gil Melle nevű baritonszaxofonos is, akinek csinált egy felvételt. Ezt meghallotta egy Alfred Lion nevű nagyszerű producer, aki akkortájt a Blue Note lemezkiadónak dolgozott. Rögtön leszerződtette az együttest, kibérelt egy jobb New York-i stúdiót, vitte magával az előző felvételt, és azt mondta, hogy ugyanolyan hangzást szeretne. Mire azt felelték, nem fog menni, vigye oda, ahol csinálták. Így is lett, és ezzel 1952-ben megkezdődött egy páratlan karrier. Hozzá kell tenni: ekkor volt a dzsessz első igazi aranykora. Hihetetlen zenészek tömkelege mozgott a placcon, szóval volt mit fölvenni.
Az első komolyabb stúdiót Hackensackban építette föl, ahol két hangsávra rögzítettek, de monóban kevertek. Megfordult itt majd' mindenki, aki számított: Thelonious Monk, Sonny Rollins, Dexter Gordon, Art Blakey, Jackie McLain, Hank Mobley, Sonny Clark, Kenny Dorham, Lee Morgan, Donald Byrd, Miles Davis, John Coltrane, Joe Henderson, Jimmy Smith, Horace Silver, hogy csak a kedvenceimet említsem. Aztán 1959-ben Engelwood Cliffsbe költözött a stúdió, s közben elterjedt a sztereó hangzás, de ez RVG-nek nem jelentett gondot, mert mindig két sávra rögzített, csak most máshogy kellett keverni. A hangzás, amit tökélyre fejlesztett, természetes, kristálytiszta, telített és intelligens. Az az illúziónk, hogy előttünk pár méterre ott játszik a zenekar. Semmi cicomázás, csilingelés, vízhangocskák, semmi önmegvalósítás, csak a zenét szolgáló alázat. Az egyetlen, amit a kritikusok a szemére vetettek, az, hogy nála a zongora hangja kicsit sovány.
Közel kétezer lemezt rögzített vagy kevert, dolgozott a Prestige, az Impulse, a Savoy, a Verve, a CTI nevű cégnek, majd szép lassan a bakelittel együtt kiment a divatból. Nem lehetett könnyű ember, egy anekdota szerint egyszer Herbie Hancock hozzányúlt valamelyik mikrofonhoz, mire azt kiabálta, "ez az ember ide soha többé ne tegye be a lábát". Nem engedett senkit az üvegfal mögé, nem árulta el senkinek, hogy milyen eszközökkel dolgozott. Az volt az elve, hogy mindent, amit az ő stúdiójáról tudni kell, azt meg lehet hallgatni a felvételeken. Ennek megfelelően nem is tudni, hogy mi volt a titka, ha volt neki egyáltalán, de az biztos, hogy nagyon hallotta a zenét.
Aztán 1998-ban Hitosi Namekata, a Blue Note japán főnöke felkereste a mestert, hogy segítsen neki áttenni a felvételeket CD-re, úgy, hogy megmaradjon az eredeti bakelithangzás. Azóta a Blue Note archívumából előszedett eredeti szalagokról már vagy kétszáz felvételt digitalizáltak 24 bites mintavételezéssel. Újrakeverték őket és elkezdték kiadni The RVG Edition néven. A mai 5.1-es világban üdeség hallani ezt a matt és nyers hangzást, ami talán csak egy kicsit melegebb és dinamikusabb lett, mint ami a bakelitekről lejött. Így újra hozzáférhetővé váltak a ma már klasszikus zenék, úgy, ahogy annak idején megtanultuk hallani. Általa.
Blue Note Records: Rudy van Gelder Edition
