Addigra már amúgy is duó felállásúra olvadt a zenekar: Claudia Deheza énekesnő háromévnyi közös munka és két nagylemez után még 2010 végén kiszállt, egyedül hagyva a mikrofonok mögött ikernővérét, Alejandrát – így azután úgy is tűnhetett, hogy a 2012-es Ghostory volt az utolsó lemezük. Valóban, 2013-ban már csak Joey Ramone az adott szituációban beszédes című – I Got Knocked Down (But I’ll Get Up) – számát dolgozták fel, amit Curtis már a kórházban rögzített. Alejandra múlt év őszén jelentette be, hogy még Curtis életében elkészült egy nagylemeznyi zeneanyag: olyan számokból áll össze negyedik s vélhetően utolsó albumuk, melyeket még 2012-ben kezdtek rögzíteni, majdnem idilli körülmények között, majd Curtis még a betegágyán is dolgozott rajtuk. A SVIIB sok szempontból méltó lezárás, s nem pusztán holmi posztumusz lemez, melyet a személyes tragédia emel saját jelentőségénél magasabbra: sok tekintetben a legletisztultabb, szinte tökéletesre csiszolt darab az életműben. A SOSB alkotói folyamatában mindig is kulcsfontosságú volt a dalszövegek születése: a zenét is ezekhez idomulva szerezte Curtis – ebben az esetben különleges fontosságúak lesznek az Alejandra csengő kristályhangján énekelt sorok, melyek rendre biográfiai jelentőségűek, és sokat elárulnak Curtisszel való, nem csupán szakmai, hanem romantikus kapcsolatáról is. Zenei tekintetben pedig az album nem egyszerűen hozza a korábbiak shoegaze/dream pop/goth hatásokban gyökerező stílusát, de teszi ezt oly magától értetődő könnyedséggel, mintha a fináléra tényleg minden összeállt volna. Az Ablaze határozott rockos felülésétől hosszú az út a This Is Our Time felemelően himnikus fináléjáig, hiszen 41 perc alatt is emberöltőnyi időt járhatunk be; egyébként „csak” kilenc számot kapunk, de azok darabra mind nagyon rendben vannak. Lüktetőbb és álmodozóbb dalok jönnek egymás után, de még a melankolikusabb, meditatívabb darabok (például az Open Your Eyes vagy a szinte Cocteau Twins-es Elias) sem az elmúlás szomorúságát állítják előtérbe: ez az emlékezés albuma, az édeset és a keserűt is hallhatjuk, úgy, ahogy ők ketten eltervezhették, még a vég előtt. Azt pedig csak találgathatjuk, hogy merre indult volna tovább Curtis és Deheza duója, ha nem szól közbe a halálos betegség – erre a kérdésre már biztosan nem kapunk választ.
Vagrant, 2016
