Zene

Rage Against The Machine: The Battle Of Los Angeles

A karácsonyi nagy mustrához majd megpróbálom számba venni a triphop és a nép-zenék közös próbálkozásait. Finomnak tűnik, meg kell mondanom. De most még nem tartunk ott; most csak arról, hogy mire jutott egymással Howie B és a már-már elfeledett Les Negresses Vertes.

Loreena McKennitt: Live in Paris and Toronto

Makám-Lovász Irén-Bognár Szilvia: Skanzen

- Ez az új albumunk vagy CD-nk, ahogy manapság hívják. "Dalok egy generációhoz", mondhatnánk. Egy részét belőled merítettem, de jórészt inkább egy vázlat arról, ahogy a korombeli fickók éreznek, ha visszatekintenek, és hogy hol tartanak most.

Az időnek márpedig öt ujja van. A múlt, a jelen, a jövő, az, ami-lehetett-volna és az, ami-még-lehet. A kronológia bármikor felbontható, de ugyanazt a pillanatot megélni egyetlenegyszer lehet. Tucker (Terumi Matthews), az ultrastílusos ötvenes években élő és alkotó írónő a kilencvenes évekbe tett váratlan időutazása alatt tudja meg, hogy nem sokkal távozása után holtan találták még ott, az ötvenes években. Hogy hol ölték meg, más kérdés. Egy a sok közül, mondhatni. A válaszok, ha vannak is, sokkal kevésbé fontosak. Tucker új regényének a címe Az idő (ragacsos) ujjai. Mielőtt belekezd, egy borítékban két ujjat kap (a jelent és a jövőt). ´ még nem tudja, de már non-lineárissá vált, mert sugárfertőzést kapott, amikor az első atombomba-kísérletről tudósított. Kódja, a lélekért felelős tényező, széthullott az időben, így kerül ´97-be. A színhely marad az East Village (NYC), ahol rajta kívül hamarosan feltűnnek más időutazók is, mint volt szeretője, Isaac (James Urbaniak), a Sátán maga (ezúttal egy félvér hölgy, piros köntösben) és két kódkezelt bérgyilkosa. A lakásában most szintén egy író lakik (Nicole Zaray), egy tizessel fiatalabb, öngyilkosságra hajlamos, tengődő fajta, ám időutazásra ő is képes. (Ezen a ponton felmerülhet: ki nem?) A játékszabályokat egyikük sem ismeri teljesen.

Bár a nosztalgikus múltidézgetés idegen tőlem, és nem is hangzik jól az ilyesmi az én koromban, felejthetetlen, ismétlem, felejthetetlen emlékeim közé tartoznak művészettörténeti vizsgáim a nyolcvanas évek közepén. Akkor még volt fegyelem, volt a diszciplínának presztízse, és e presztízs lényege a vizsgáztatási technikában állott. Meg kellett tanulni ugyanis a művészettörténetet, s professzoraim bölcsen arra a következtetésre jutottak, hogy a művészettörténet megtanulásához első lépésként a műveket, illetve az emlékeket. Tudományos szóhasználatunk precízen kirekesztett minden értékelő jellegű kifejezést, még a műalkotás fogalmát is, amely szintén esztetizálás gyanújába volt fogható. Ez oly mély benyomást tett rám egyébként, hogy azóta is fizikai rosszullétet érzek, ha esztétának neveznek.

A Nine Inch Nails egyszemélyes "zenekar": habár az elmúlt évtizedben zenészek sora fordult meg benne, valójában Trent Reznorral egyenlő. Reznor az utóbbi években inkább filmzenéivel - Született gyilkosok, Hetedik, Lost Highway - hallatott magáról, több mint időszerű volt egy új NIN-album.

Eredetileg azt gondoltam (némi megkönnyebbüléssel), hogy ez alkalommal nem kell a darabról írni, a teljes felület az előadásé, illetve a színházé, a szó legszorosabb értelmében. Alig néhány perccel később azonban kénytelen voltam belátni, hogy optimizmusom túlzott volt. Mondjuk ki végre: ez a darab nem viseli jól a színpadot. Nem is darab a szó technikai értelmében, hanem drámai költemény, még ha annak tökéletes is. Élvezésének megfelelő módja az olvasás. Átadhatjuk magunkat a nyelvi szépségnek, magával ragadhat minket a gondolati tartalom, eltöprenghetünk egyes alapkérdéseken: mivégre születtünk, halad-e a világ, megéri-e a kínlódást ez a kis élet stb. De kinek jutna eszébe színpadra állítani Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét vagy Babits Esti kérdését?

A körülmények, ahol csak lehet, betesznek: a három tengerentúli zenekart valami lehetetlen indokkal feltartóztatták a határon. A kezdésre kiírt időpont után jó órával még bőszen igyekeztek a körút felé, így aztán borult a sorrend, de legalább egyiküket sem kellett nélkülözni a fesztiválnyi méretű eseményen.

Volt bennem egy kis aggodalom. Ahogyan egykori munkatársunk, Hajnóczy Csaba elköszönt (előző számunkban) a további répázástól, az nekem azt jelentette, hogy innentől kész, annyi. Persze értek én mindent, jól el vagyok látva közhelyekkel is: más szelek fújnak, s közben kinőtte magát egy új nemzedék, annak pedig nem így fest a progresszió. Ráadásul Tilos-buli a Vörös Csillag moziban - szépen vagyunk, már csak egy jó kis bukta kell: hadd szóljon a vége. Szar dolog. Akárhogy is, ezeknek a répáknak épp eleget köszönhetek ahhoz, hogy ne akarjam őket elveszíteni. Pere Ubu és Zvuki Mu, Blurt és Bittova, Il Gran Teatro Amaro és Pale Nudes - bírnám még folytatni.

Frusciante igazából John volt, és a Red Hot Chili Peppers gitárosa. Lehet, hogy ez a Jack Stephen King alkoholista, családirtó szálloda- gondnokára utal, ki tudja, annyi referencia gyűlik össze ebben a könyvben, és egyik sincs függelékben feltüntetve a fordító részéről, bár ezt ilyen újszerű regények esetében talán megkívánná az átültetőkódex, de egyébként sem hiszem, hogy M. Gizella végighallgatta volna a Red Hot vagy a Sex Pistols összes lemezét, ami szerintem elengedhetetlen a kannibál életérzés átéléséhez. Szóval John, az igazi, valóban otthagyta a bandát, azaz a zenekart a siker csúcsán. Elege volt a sztárdarálóból, és a japán turnén lelépett. Azóta állítólag újra kacérkodik a sztársággal, úgyhogy ez a húzása nem volt annyira hiteles, mint Kurt Cobain öngyilkossága, de Brizzi ezt tizennyolc évesen még nem tudhatta. Szar a világ. Mégis írt egy olyan könyvet, amelyből a fordítás ellenére is átjön a radikális, fiatal, olasz életérzés. Egy olyan fiúról, akinek mindene a punk, az antiprohibicionizmus és a vegytiszta szerelem. Neki és nemzedékének nem volt Zabhegyezője, szegényeknek - gondolhatják az amerikai kritikusok. Nem tudtak felnőni, most mit csináljanak? Ott voltak a hatvannyolcas szüleik, hogy megutálják az efféle baloldaliságot, és elmentek a Che Guevara-i vörösség felé, zenével, eklézsia-neurózissal fűszerezve. A könyv nagyon élvezhető részét képezi Alex gyónása, ami a kereszténység kritikájának egyik legjobb kortárs megjelenítése. Igen, itt van még ez az Alexség, a főhőst Alexnek hívják. Szintén utalás. A Mechanikus narancs hősére, akit öregek téptek szét. De mégiscsak bizarr úgy interpretálni őt, hogy az öreg Alex, bár a cajga és tanarak kifejezéshez képest ez semmi. Az olasz szleng - főleg, ha mű, mint esetünkben - átültetése valóban igen nehéz feladat lehet. A tanaraknak viszont nem megbocsátható. Ha jól emlékszem, a mi általános iskolás korunkban is csak magukra alkalmazták viccesen a pedagógusok, esetleg a szülői munkaközösségek gyűlésein írt csasztuskákban bukkant fel ez a kifejezés.

A Jamiroquai az évtized club/dance szcénájából kiemelkedő legsikeresebb együttes, eddig pont egy tucat felvételük került Top 30-ba, George Michael után ők adják el a legtöbb lemezt Angliában (az összpéldányszám eddig 11 millió). A zenekar funkja ugyan erősen retróízű, de szimpátiámat mindig élvezte a futóbolond imázsú zenekarvezető, Jay Kay, zenei törekvése: egy trendeket magasról leszaró, életigenlő bugizás. Szóval nem Kay konzervatív beállítottsága, nem is az állandóan visszatérő Stevie Wonder-kópia az én nyűgöm, hanem az utóbbi időben valahogy kezdett kissé a bögyömbe mászni ez a fejdíszes-címeres Fred Astaire-fazon.

Miközben Ry Cooder felszabadította a havannai Buena Vista nyugdíjasklubot, utat mutatva a Casa de la Trova veterán trubadúrjainak is, nem volna helyénvaló megfeledkezni az utánpótlásról. Kubának a latin új hullámban sincs takargatnivalója, tessék belekóstolni a Sin Palabrasba vagy az Awaréba, de nekem most egy mexikói banda, a Los de Abajo a csúcs. A lentiek - ezt jelenti a nevük.