Zene

Szép Ernő: Lila ákác - budapesti bemutató a Bárkában

Miközben a budapesti Városházán több mint félszáz szerbiai, magát ellenzékinek valló polgármester, politikus kereste a kiutat, s amíg Szerbiában a rendőrség éppen a tüntetőket verte agyba-főbe, addig szintúgy Budapesten, a Fonóban koncertezett múlt csütörtökön Rambo Amadeus, a kilencvenes évek egyik legnagyobb jugoszláviai rockzenésze.

Elég az 1959-es Elvis Presley-Frank Sinatra vagy a tíz évvel későbbi Bob Dylan-Johnny Cash duóra gondolnunk, máris bizonyság, hogy a könnyűiparban egyáltalán nem szokatlan elképesztő párosok üzemeltetése. Ami viszont most történt, minden képzeletet felülmúl: Tom Jones a Cardigansszel, a Portisheaddel, James Dean Bradfielddel a Manic Street Preachersből és még sokan másokkal állt össze új, Reload című lemezén. Hogy még elképesztőbb legyen a dolog, többek között Talking Heads-, Iggy Pop- és Lenny Kravitz-dalokat énekel. A világvége mégis elmarad.

Először járt Taj Mahal Magyarországon, majdnem belefért, hogy az év blues- és world music-szenzációjaként propagálja a (szervező) Mafioso Records. Taj Mahal harminc éve pakolja az asztalra a magáét, a tavalyelőtti Se–or Bluesért végre a legjobb kortárs blueslemeznek járó Grammy is összejött, és a világzenét is tíz évvel azelőtt vette kézbe, hogy megszületett e fogalom. Ez a pasas végül is teljesen rendben van, ott a helye John Lee Hooker meg B. B. King mellett, és a szája sem véres: amit Eric Clapton, amit az Animals vagy amit a Rolling Stones művelt, az neki (is) ugyanúgy blues.

Október 7-én a Royal Music Hallban - a valamikori Lenin körúton, a valamikori Vörös Csillag Filmszínházban - James Blood Ulmer kvartettje szerepel. Hogy Ulmer neve széles körben ismert e hazában, az semmiképp nem állítható, de hogy egy rendkívüli koncert előtt állunk, az biztosan.

Szeptember második fele a finn kultúrához való közelítéssel telt a Kortárs Művészetek Házában, ahol az intézmény hagyományaihoz híven természetesen kiemelt szerep jutott a mozgásművészetnek. Volt azonban fényerő, hangerő és gyomorerősítő is a kulturális változatosság kedvéért.

Menekülés a rövidfilmbe - ezt az alcímet adták a francia clermond-ferrand-i rövidfilmfesztivál díjnyertes filmjeiből való válogatásnak. A fesztiválra megmerítkezni rendszeresen kimenekülő magyar fiatalok úgy gondolták, nem árt megismerni a második évezred végének francia mindennapjait kisfilmek által, és ez csak használ a magyar alternatív filmtejesztői hálózatok vérkeringésének. Igazuk is volt, csupán a technika ördögével nem sikerült mindig megküzdeniük.

A hírességek intim szférájába való betekintés tömegeket bír vonzani, pláne ha a celebritások leginkább túlmisztifikált halmazáról, az amerikai filmsztárokról van szó. Nem mindegy persze, hogy mindez egy bulvárlap paparazzoképein vagy - mint esetünkben - egy fotóművész esztétikailag is értékelhető alkotásain valósul meg.

"Ha nem ízlelted meg a keserűt, nem tudod megbecsülni az édeset" - magyarázza MeShell új albumának címét, tematikáját. Szerelemről esik szó, szinte végig, és "a szerelem harc; át kell esnünk a keserűségén, hogy könyörületben részesülhessünk". Részemről rendben, át vagyok esve masszívan, és különben sem várok egy poplemez szövegeitől véresebb eredetiséget. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs vele bajom.

Tricky with DJ Muggs and Grease: Juxtapose

Csillagok háborúja 1. - Baljós árnyak

"Ugyan Chuck D semmivel sem szónokol kevésbé lenyűgözően, mint azelőtt, tényleg, az egyik leginkább figyelmet parancsoló rapper, a lemez egésze valahogy kevesebb zenei izgalmat kínál, mint amit egy nagy visszatérés után várna az ember" - ha szabad magamat idéznem, 3 és fél *** megítélésével ide konkludáltam a Public Enemy ´98-as lemezéről, ami egyúttal a He Got Game című Spike Lee-film zenéje is volt. És mozgóképekkel együtt alighanem hatásosabb volt, mint önmagában, előfordul ilyesmi. Gondolkoztam, mi lehet: 1. a PE kifújt, 2. nemcsak a PE fújt ki, hanem a hip-hop mint olyan, 3. csak én telítődtem ezzel az egésszel, ráuntam a nagy dumás, nagy mellényes feketékre.

Nagyon izgatott tudok lenni, ha kijön egy új Salif Keita-lemez. Ráadásul most több hét kellett, hogy megkaparintsam: az EMI nem tartotta fontosnak a forgalmazását, az egyéni megrendelés pedig kész macera. Szóval csupa-csupa várakozás: nem élhetek Salif Keita nélkül; nekem ő Mali egyik csúcsa, és hozzá elképesztő sors.

"Minden művészet közül számunkra legfontosabb a film" - mondotta Iljics, és elégedetten nézett szét népes hallgatóságán, majd félrevonta Joszifot, és javaslatokat tett néki arra nézvést, hogy kiket kéne legsürgősebben eltenni láb alól. "Ne félj, rád is lesz gondom" - gondolta amaz, mert már régen szeretett volna magának egy külön vetítőtermet a Kremlben, csak majrézott az öregtől.