Noha a veterán énekesnek egy ideje már nincs új slágere, folyamatosan gondoskodik a szórakoztatásunkról: pár éve kiadott egy nagyszerű önéletrajzi könyvet, tavaly januárban sikeresen széttrollkodta a skót focikupa sorsolását, és persze turnézik. Hozzánk negyedszer látogatott el – most is kifogástalan zenekarral érkezett, amelyben hibátlanul játszik a szaxofonos, biztos kezű a billentyűs, és a vokalista csajok bármilyen tehetségkutató győztesét simán az asztal alá énekelnék. Sir Rod leopárdmintás zakóban lépett színpadra, hozzá passzoló leopárdmintás cipővel, a nézők pedig örömmel nyugtázhatták, hogy az este slágerek, a Celtic iránti rajongás (még a lábdobon is a glasgow-i csapat címere volt) és az önirónia jegyében telt el.
Stewart egy pillanatig sem vette komolyan magát, még akkor sem, amikor a Rhythm of My Heart alatt saját lovaggá ütését játszatta be a kivetítőn. A Downtown Traint úgy konferálta be, hogy az egyik legnagyobb élő dalszerző követte el, vagyis ő, aztán röhögve jegyezte meg, hogy természetesen Tom Waitsre gondolt, majd még nagyobbat nevetett, amikor rájött, hogy nem is az a szám következik. A koncert első felében inkább a táncos dalok domináltak, így meglehetősen furán hatott, hogy csak ülőhelyeket adtak el. Ennek ellenére sokan kezdtek táncolni, amit viszont jó pár „üléspárti” vett zokon… Az akusztikus blokk elején maga a főhős is megkérte az elöl állókat, hogy üljenek le, mert a mögöttük lévők nem látnak semmit. Aztán a zenekar visszaállt sztenderd üzemmódba, és megint a pörgősebb darabok jöttek. A két zárószám az egyaránt diszkós Baby Jane, illetve a Da Ya Think I’m Sexy? volt, ami elég érdekes kérdés egy 73 éves embertől, de ezen az estén tényleg semmit nem kellett komolyan venni. Azt sem, hogy bő tucatnyi sláger kimaradt a műsorból, hiszen azt már senki nem várhatja el Rod Stewarttól, hogy ennyi idősen 4-5 órás koncerteket adjon.
Papp László Budapest Sportaréna, január 29.
