Magyar Narancs: Argentinok a szülei, de Svédországban született, ott is nőtt fel. Mennyire határozta meg a zenéjét ez a kettősség?
José González: Gyerekkoromban otthon elég sok latin-amerikai zenét hallgattunk, így azok a ritmusok, vokálok, no meg azok a csodálatos gitárszólók nagy hatással voltak rám, akárcsak a szüleim kedvencei, Silvio Rodriguez vagy Chico Buarque. Tinédzserként aztán angol nyelvű dalokat, punkot, hardcore-t és indie-t kezdtem hallgatni. Ez is inspirált, később pedig az olyan klasszikusokhoz nyúltam, mint a The Beatles, Simon and Garfunkel vagy éppen Nick Cave. Azt hiszem, ez mind kellett ahhoz, hogy rátaláljak a saját hangomra, és kialakítsam a saját stílusom.
MN: A svéd dolgok nem izgatták?
JG: Ott is vannak kiváló zenészek, akiket nagyra tartok, mint Monica Zetterlund vagy Jan Johansson, de a svéd kultúra eleve sok dolgot összeolvaszt, sok zenét importál. Össze sem lehet hasonlítani Spanyolországgal, ahol majdhogynem áruló vagy, ha angolul énekelsz. Svédországban viszont mindenki angolul énekelt.
MN: Sosem akart Argentínába költözni?
JG: Apám ott lakik, évente többször meglátogatom. Ilyenkor teljesen odavagyok az argentin folklórtól, hatalmas élmény, ahogy összejönnek az emberek az utcán, hozzák a gitárt, ragyog a nap, és buliznak, amíg ki nem dőlnek. Ezzel szemben Svédországban általában szürkeség van, sokat esik, mégis valahogy északon érzem otthon magam. Igaz, hogy a szülővárosom, Göteborg alapvetően munkásváros nagy kikötővel, de az elmúlt években igazi kulturális gyöngyszemmé vált éttermeivel, kávézóival, bárjaival. Persze amióta ilyen sokat utazom, ezt nem nagyon szoktam kihasználni; ha otthon vagyok, legszívesebben a kanapémon ücsörgök.
MN: Úgy tűnik, a kettősségek végigkísérik az életét: profi zenészként is egyetemre járt, biokémia doktori képzésre.
JG: Régebben több bandában játszottam, mellette egyetemre jártam. Egy idő után aztán egyre kevesebbet játszottam, mert tanulnom kellett. Elvégeztem a mesterképzést, részt vettem különféle kutatásokban, végül jelentkeztem a doktorira. De közben megjelent az első albumom is, egyre nagyobb teret kapott az életemben a zene, ezért el kellett engednem az egyetemet. Továbbra is érdekel a dolog, a mai napig követem, mi történik a tudományban és a filozófiában. Kicsit stréber vagyok.
MN: Eleinte hardcore punk- és rockbandákban játszott, amit nehezen tud az elképzelni, aki csak a mostani, folk ihletésű dalait, slágereit ismeri.
JG: 14 évesen kezdtem a zenekarosdit. Deszkás voltam, a Rage Against The Machine-t utánoztuk, és jó hangos zenét játszottunk. De olyan szakasza is volt az életemnek, amikor kosaraztam és hiphopot hallgattam. 1993 és 2000 között sok dolog keveredett, egy ideig még egy kórusban is énekeltem. Mostanában főleg a szólókarrieremre koncentrálok, de a Junip nevű bandámmal azért továbbra is készítünk albumokat. Összejövünk, eldöntjük, hogy akkor legyen egy album, megcsináljuk, turnézunk. Ám nagyon fontos, hogy ezt a kettőt teljesen szétválasszam. Kezdetben a Junip-koncerteken is sokan követelték a szólódalaimat, nem a bandáért jöttek, és csak néztek, hogy ez meg mi. De két album után sokan felfedezték a Junipot. Akik ma eljönnek egy koncertünkre, már nem az én dalaimat akarják hallani. Egyébként is két különböző stílusról beszélünk: a szólódalaim sokkal inkább gitárcentrikusak, szeretek bonyolult akusztikus riffeket használni, a bandában viszont hátrébb lépek, a vokálra figyelek, nem annyira a gitárra. A Junip stílusa durvább és indusztriálisabb, nem igazán latin-amerikai.
MN: Nem zavarja, hogy leghíresebb számát, a Heartbeatset az emberek nagy része egy tévéreklámból ismeri?
JG: Valóban ez a legismertebb dalom, pedig nem is én írtam. Ezt egy olyan balesetnek tekintem, ami nem tragédiát okozott, hanem híressé tett. Egyébként a Heartbeatsnek Svédországban már a reklám előtt is sikere volt, de ez segített, hogy más országokban is ismert legyek, úgyhogy nem bánom. Ráadásul ízléses reklám volt.
MN: Legutolsó lemeze két éve jelent meg, az anyagot producer nélkül hozta össze. Ennyire bizalmatlan?
JG: Az első albumomat is egymagam vettem fel, volt már gyakorlatom. Ezúttal több időt szántam a keverésre, de megfogadtam, hogy a következőnél nem fogok ennyit pepecselni vele, mert csak időpocsékolás. Sok zenész kiszervezi ezt a munkát, de én direkt egyedül akartam dolgozni, a fejemben volt egy letisztult, kifinomult hangzás, nem akartam ettől eltérni. Magamra zártam az ajtót, és addig dolgoztam, amíg meg nem teremtettem ezt. Ez így nehezebb, de sokkal nagyobb szabadsággal is jár.
MN: Büszkén nyilatkozta nemrég, hogy legutóbbi dalaiban kevesebb az önsajnálat. Miért fontos ez?
JG: Észrevettem, hogy azokat a számokat szeretik az emberek, melyek tele vannak önsajnálattal, talán mert így tudnak kapcsolódni hozzájuk. Ilyen a Heartbeats vagy a Crosses, a másik nagy slágerem. Csakhogy én soha nem akartam a magányos gitáros fiú lenni, aki csak ül az ágya szélén, és kesereg. Ezért próbálok olyan dalokat írni, amelyek nem a belső vívódásról szólnak. Persze mindig lesznek kivételek.
