Les Amazones d’Afrique: République Amazone A név kötelez. A 19. század második felében a dahomey amazonok védték a mai Benin határait, a Les Amazones de Guinée pedig az első nyugat-afrikai csajzenekar volt. A 2014-ben Maliban alakult Les Amazones d’Afrique kiállásában egyszerre érhető tetten a harcos szellem és a bulizás igénye, fejet hajtva mindkét példaképük előtt.
Kezdetben három zászlóvivőjük volt; aztán Oumou Sangaré lelépett, Mamani Keita és Mariam Doumbia mellé viszont felsorakozott Angélique Kidjo és még egy fél tucat énekes, akiknek tele a hócipője a nők elnyomásával. És ez nemcsak a tűzhelyre, az iskoláztatásból való kirekesztettségre, az erőszakos szexre és a komondorokra vonatkozik, de a zenei tradícióra is: a már slágerré vált I Play the Kora például arra reflektál, hogy az afrikai lantnak a közelébe se engedték a nőket.
De a többi szám is erős az Amazonok Köztársaságában. Szerencsére olyan lemez ez, amit nemcsak az „ügye”, hanem a hangvétele is feldob (különben aligha állna az európai világzenei rádióslista élén). Az amazonok kemény tánczenéjében finomkodásnak, intimitásnak helye nincs, de azért jól hallható mögötte a mali hagyomány mélysége, és azt is egyértelművé teszik, hogy nem csak Afrikát akarják megszólítani. A producer-szerző Liam Farrell egy olyan varázsszőnyeget szőtt számukra, mellyel sikerrel landolhatnak a világ bármely piacán, látványosan szlalomozva a mali blues, a funk és a dub, illetve az elektronikus alapú tánczenék között. Ráadásul a világ egyik legrangosabb kiadója áll mögöttük. Szóval spuri a lemezboltba, hadd dőljön a lé a bántalmazott kongói nőket támogató Panzi Alapítványhoz! És hát le a kalappal! Ez jó mulatság, női munka volt! (Real World Records, 2017)
alá
Maria Kalaniemi: Svalan Régebben Maria Kalaniemi, a finnek világhírű harmonikása is alapított „csajos” együtteseket, de őt nem ezért szeretjük. Hanem mert miközben kirívó könnyedséggel emelkedett felül a népzene, a jazz és a kortárs kamarazene határain, és miközben a finn és a svéd mellett a legkevésbé sem leplezte francia, argentin és balkáni befolyásait, szóval miközben mélyre szívta a fél világot, valami végtelenül letisztult és intim zeneiséget tudott megteremteni. Megindítót, zárkózottat, költészettel telit. És ez még semmi. Mariának már vagy egy negyedszázada jelentek meg lemezei, amikor – a 2010-es Vilda Sodor címűn – először mert énekelni, pedig esküszöm… De tessék inkább meghallgatni! Az a Vilda Sodor volt egyébként az első olyan albuma, amikor hátrafordult gyerekkora és finn-svéd gyökerei felé, de akkor inkább csak megérintette a nosztalgia.
Tavaly azonban a legmélyebbre ereszkedett benne, az észak-karéliai Salonkylä falu körötti rengetegbe. Hosszú heteken át kilométerek százait tette meg, kedvenc vadjai: Noksu, a holló, Harriet, a fülesbagoly, Uljas, a medve, Harri és Apassi, a farkasok társaságában. Booklet gyanánt egy gyönyörű fotóalbum tanúsítja, hogy ez nem mese, és legalább az egyik szemünknek sírnia kell tőle. Ami pedig a fül dolga, azzal ugyancsak nehéz betelni: felkavaró balladák, szívszaggató tangók és végül a fák susogása – különleges élmény. Maria énekét lényegében két hangszer: az ő harmonikája és Eero Grundström harmóniuma kíséri, példás bátorsággal fordulva szembe mindenféle trenddel, s mutatva utat azoknak, akik nem látják a fától az erdőt. (Åkerö Records, 2017)
Yasmine Hamdan: Al Jamílat Már nagyban dúlt a libanoni polgárháború, amikor Yasmine Hamdan megszületett. Szerencsére a Perzsa-öbölben dolgozott az édesapja, így a poklot megúszta, de amikor a kilencvenes évek elején hazatért, otthontalannak érezte magát. Előbb pszichológiai tanulmányokba kezdett, de aztán meghallott egy szír énekesnőt, és a hatására inkább zenekart alapított. Így jött létre a Soapkills, mely éppúgy rímelt az arab dalok aranykorára, mint a globális elektronikus tánczenékre és a háborútól frusztrált fiatalság életérzésére. Lemezei afféle libanoni undergroundikonná tették Yasmine-t, de a helyi rádiók nem álltak vele szóba, mivel a szabadságjogok elkötelezettje volt. Így áttette a székhelyét Párizsba, ahol előbb Mirwais Ahmadzaïval dolgozott, majd 2013-ban kijött viharos sikerű szólólemeze, a Ya Nass. Közben Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők című filmjében is felbukkant, szigorúan önmagát alakítva, az arab világon túl a másvilági birodalmakban is jártas énekesnőként.
Pedig akkor még nem rugaszkodott olyan messzire, mint mostani albumával. Aki a Ya Nass gyöngéd ringatására várt, annak rossz hírem van. Ez nem popzene. Az elektronika szokás szerint hangsúlyos szerepet kapott, de azzal sem azonosítható. Egyáltalán, aki bármiféle előítélettel vagy elvárással közelít hozzá, az csalódni fog. Persze, Yasmine „vámpíros” hangja a régi… És a hangulata alapján talán az is elképzelhető, hogy így festene ma a Soapkills, kibővülve olyan arcokkal, mint a dobos Steve Shelley (Sonic Youth) vagy a gitáros Shazzad Ismaily (Tom Waits). Tájkép, csata után – mondhatnánk, de ez a kietlen táj most már az egész világ. Szegény Yasmine. Megjárhatta a számaival Bejrút, Párizs, London és New York stúdióit, utána ugyanaz az otthontalanság maradt. (Crammed Discs, 2017)
