HANGADÓ - Interjú

„Sok képet használok”

Marc Minkowski karmester

Zene

A régizenéből induló karmester nemrégiben a kismartoni Esterházy-kastélyban vezényelte és mesélte-magyarázta el Schubert és Mendelssohn darabjait.

Magyar Narancs: Zenekarát, a Musiciens du Louvre-ot 19 évesen alapította, barokk zenekarként, amely korabeli, bélhúros hangszereken játszik. Ön mégis vezényel Donizettit, sőt Wagnert és Stravinskyt is.

Marc Minkowski: Valójában az első, amit vezényeltem, egy Berlioz-darab volt. Mindig sokféle zene érdekelt. Többféle repertoárt játszunk, és ilyenkor váltogatjuk a hangszereket. Számomra a karmester olyan, mint a színházi rendező, aki Shakespeare-től Bertolt Brechtig, azaz Bachtól Debussyig mindenfélét előad. Lemezre vettük Wagner A bolygó hollandiját, játszottuk a Carment. De az éle­tem felét egyébként is más zenekaroknál töltöm.

MN: Például a Berlini Filharmonikusoknál, a Mahler Zenekarnál, a drezdai Staatskapellénél. Mi a benyomása, változtak ezek a zenekarok a régizenejátszás hatására?

MM: Az biztos, hogy az egyik eszményképem, Nikolaus Harnoncourt mindenkinek felnyitotta a szemét, kinyitotta a fülét. Szerintem Harnoncourt a 20. század egyik legforradalmibb zenésze, és a zenészek igénylik az újfajta gondolkodást, a filozófiát, az érzékenységet, így a mai zenekarok, ha van olyan karmesterük, aki arrafelé irányítja őket, közelebb jutnak a zeneszerzőhöz, mint az elődeik.

MN: És ön hogyan irányítja őket arrafelé?

MM: A Bécsi Filharmonikusokkal, a világ legjobb zenekarával egy évvel ezelőtt játszottuk Mozart három utolsó szimfóniáját. Daniel Barenboim helyett kellett beugranom. Kétségtelenül hatalmas kihívás volt, de bíztak bennem. Persze nekik megvan a saját Mozart-tudományuk, de látták, hogy nekem is megvan az érzékenységem hozzá. Ez a kettő olykor különbözött, olykor hasonlított, de megvolt közöttünk az alkímia.

MN: Volt kedvük újat tanulni?

MM: Nem tudom, hogy a tanulás-e a jó szó, de szívesen kommunikáltak velem, aki szintén meglehetősen jól ismerem Mozartot. A Berlini Filharmonikusokkal például két évvel ezelőtt eljátszottuk Beethoven Die Geschöpfe des Prometheus című balettjét, ez nagyon ritkán kerül elő, és számukra is új volt. Éreztem, hogy nagy kedvük van olyasvalakivel dolgozni, aki ismeri a francia balett történetét és a Beethovenhez közel álló Gluckot. A lényeg, hogy a zenekar meghallgassa a karmestert, a karmester pedig a zenekart.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)