Magyar Narancs: Zenekarát, a Musiciens du Louvre-ot 19 évesen alapította, barokk zenekarként, amely korabeli, bélhúros hangszereken játszik. Ön mégis vezényel Donizettit, sőt Wagnert és Stravinskyt is.
Marc Minkowski: Valójában az első, amit vezényeltem, egy Berlioz-darab volt. Mindig sokféle zene érdekelt. Többféle repertoárt játszunk, és ilyenkor váltogatjuk a hangszereket. Számomra a karmester olyan, mint a színházi rendező, aki Shakespeare-től Bertolt Brechtig, azaz Bachtól Debussyig mindenfélét előad. Lemezre vettük Wagner A bolygó hollandiját, játszottuk a Carment. De az életem felét egyébként is más zenekaroknál töltöm.
MN: Például a Berlini Filharmonikusoknál, a Mahler Zenekarnál, a drezdai Staatskapellénél. Mi a benyomása, változtak ezek a zenekarok a régizenejátszás hatására?
MM: Az biztos, hogy az egyik eszményképem, Nikolaus Harnoncourt mindenkinek felnyitotta a szemét, kinyitotta a fülét. Szerintem Harnoncourt a 20. század egyik legforradalmibb zenésze, és a zenészek igénylik az újfajta gondolkodást, a filozófiát, az érzékenységet, így a mai zenekarok, ha van olyan karmesterük, aki arrafelé irányítja őket, közelebb jutnak a zeneszerzőhöz, mint az elődeik.
MN: És ön hogyan irányítja őket arrafelé?
MM: A Bécsi Filharmonikusokkal, a világ legjobb zenekarával egy évvel ezelőtt játszottuk Mozart három utolsó szimfóniáját. Daniel Barenboim helyett kellett beugranom. Kétségtelenül hatalmas kihívás volt, de bíztak bennem. Persze nekik megvan a saját Mozart-tudományuk, de látták, hogy nekem is megvan az érzékenységem hozzá. Ez a kettő olykor különbözött, olykor hasonlított, de megvolt közöttünk az alkímia.
MN: Volt kedvük újat tanulni?
MM: Nem tudom, hogy a tanulás-e a jó szó, de szívesen kommunikáltak velem, aki szintén meglehetősen jól ismerem Mozartot. A Berlini Filharmonikusokkal például két évvel ezelőtt eljátszottuk Beethoven Die Geschöpfe des Prometheus című balettjét, ez nagyon ritkán kerül elő, és számukra is új volt. Éreztem, hogy nagy kedvük van olyasvalakivel dolgozni, aki ismeri a francia balett történetét és a Beethovenhez közel álló Gluckot. A lényeg, hogy a zenekar meghallgassa a karmestert, a karmester pedig a zenekart.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
