Magyar Narancs: Mennyire tekinthető eredetinek az olasz jazz?
Enzo Favata: Mifelénk ritka madár az eredetiség. Kényelmesebb volt együtt menetelni az irányzatokkal: ha a fusion jazz jött divatba, mindenki azzal akart foglalkozni, amikor a bebop, akkor meg azzal. Persze ez nem csak olasz specialitás. Az viszont elszomorító, hogy hiába tartják Itáliát a művészet és a kultúra bölcsőjének, inkább a kereskedelmi és a népszerűségi szempontok érvényesülnek.
MN: Máshol nem?
EF: Úgy látom, hogy a svédek, a norvégok, a hollandok, a németek sokkal kezdeményezőbbek nálunk, nyitottabbak az újdonságokra, ráadásul nemcsak egyénileg, hanem kormányzati szinten is. Ezekben az országokban megelőlegezik a bizalmat, például úgy, hogy ismeretlen zenészeket támogatnak, illetve olyan kulturális eseményeket, amelyek nem piaci alapon működnek. Visszatérve az eredetiségre, nehéz eligazodni a mai beláthatatlan kínálatban, de talán nem is nekem kell ezt megfejtenem. Az idén leszek 68 éves, ugyanahhoz a nemzedékhez tartozom, mint Stefano Bollani, aki világszerte nagyon népszerű showman, jazz-zongorista. (Interjúnk Stefano Bollanival: „Elsődlegesen showman”; Magyar Narancs, 2023. május 3.) Mi még olyan srácok voltunk, akik nem jártunk ilyen-olyan zeneiskolákba, mégis kialakítottuk a magunk felismerhető, eredeti zenei nyelvezetét, nekem a melodikus, bel cantóval fűszerezett olasz-szárd jazz a „specialitásom”. Bollanihoz hasonlóan harminc éve vagyok a színpadon, de még mindig igyekszem valami újat mutatni.
MN: Régen minden jobb volt?
EF: Lemezeket hallgattunk, könyveket olvastunk… Világprobléma, hogy manapság villámgyorsan hozzá lehet jutni szinte minden információhoz, és emiatt a kreativitás, a felfedezés öröme elvész.
MN: Miért tartja fontosnak, hogy harminc év után is újat teremtsen?
EF: Integratív módon közelítek a zenéhez. A „Favata-jazzben” a saját zenei vízióimat próbálom megalkotni, elsősorban távoli népek kulturális örökségének felhasználásával. Ahogy a hétszáz éve meghalt Marco Polo felfedezte Kínát Európa számára, én is bejártam a magam valamiféle „selyem útját”. Úgyhogy nem is zavar, ha olykor a „szárd Marco Polónak” neveznek. Kulturális világutazónak tartom magam, utazásaim során igyekszem a helyi kreatív közösségeket megismerni, és valamiféle párbeszédet kialakítani a hangszerek nyelvén. Véleményem szerint a közös zenélés gesztusa a legtöbb, amit egymásnak adhatunk. De amikor nagyobb ívű zenei projektekben gondolkodom, akkor is a műfaji és a hangszeres kereszteződéseket keresem. Látszólag egymástól távol eső dolgokat szeretek összehozni, most például egy szvingprojekten dolgozom, ám ez csak látszólag esik távol „Marco Polótól”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
