A 80-as évek vége különös, legendákkal övezett periódus a magyar pop/rock történetben. Az a legkevesebb, hogy ekkorra korhadt szét a Kádár-kor mindent – mondjuk meglehetősen tökéletlenül – behálózó, kézi vezérelt könnyűzenei infrastruktúrája. Annak helyén, a homályzónában pedig formálódtak egy (cinikusan fogalmazva azóta is) bizonytalan körvonalú korszak sajátos intézményei. Új helyek, új emberek, új arcok a közönségben, és természetesen új ideálok – hol több, hol kevesebb késéssel. Közben a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji gyökerekből, előképekből táplálkozva, zseniális poszt-punk innovátorok (Joy Division, Bauhaus, Cure, Siouxsie And The Banshees és társaik) nyomdokaiban, az ő és szélesebb rokonságuk (Sisters Of Mercy, Mission vagy a radikálisabb Fields Of The Nephilim, Sex Gang Children, Alien Sex Fiend) zenéi nyomán tőlünk nyugatra egy újabb szubkulturális irányzat izmosodott meg: a dark wave-nek vagy gothic rocknak nevezett fenomén.
A hőskorban
Véletlen vagy sem, nálunk pont néhány óbudai srác (Mátyás Attila gitár, ének, Jerabek Csaba basszus és eredetileg Miklós Péter dob) gondolta úgy, hogy érdemes lehet próbálkozni a műfaj látszólag pofonegyszerű, de módfelett rafinált és hatásos eszközeivel. A Fuck Off System hivatalosan 1986-ban alakult meg, két év múlva már gőzerővel koncerteztek, és felvették első demókazettájukat is – az ilyen zenekarokat valósággal tárt karokkal várta az abban az évben nyitott Fekete Lyuk. Az F.O. System határozott, sőt tisztes sikerek közepette dolgozott: erős rajongótábor kísérte őket, mindenhol felléptek, ahol lehetett, s ebbe idővel (elvégre, el ne felejtsük, ez már a rendszerváltás ideje!) belefért egy nyugat-németországi miniturné is. A történet azután gyorsan le is zárult: 1990-ben elkészült első és egyetlen albumuk, mely a maga idejében csak kazettán volt beszerezhető (a kilencvenes évek végén azután kijött CD-n is…), 1991-ben pedig egyik pillanatról a másikra látványosan feloszlott a csapat, s mindenki ment a maga útján. Mátyás Attila gitáros-énekes, Zana Zoltán dobos és a (szintén dobosként!) többszörös F.O. System-tag Szendrey Zsolt (alias Szasza) akkor már (s jó ideig párhuzamosan) a Sex Actiont tolták, amely a maga nemében szintén divatot teremtett – főleg a Leone-hősökre (és az említett Fields…-re) utaló lisztes kalap, lisztes kabát viselettel.
A F.O. System 2006-ban már összeállt egy nagy sikerű Pecsa-beli bulira (melyről itt írtunk), majd többször felléptek a VOLT-on is. 2009-ben felvettek (vagy ha tetszik: befejeztek) egy régi-új számot (Utazás), adtak egy utolsónak szánt, CD/DVD formátumban is kiadott koncertet (Utolsó üvöltés). De hogy még sincs vége mindennek, azt bőven jelzi, hogy idén ősszel dupla cédén kijött minden, amit pályafutásuk során stúdiószalagra rögzítettek. Egészen pontosan itt van az eredetileg 1990-ben elkészült album, plusz még három utólag felvett, illetve újrakevert szám (pl. az Őrült világ ska-ritmikája kifejezetten üdítő) – egy másik plasztikkorongon pedig az 1987 és 1989 között rögzített demófelvételek.
2009-ben
S amikor az ember egy ilyen zenés dokumentumot hall, akkor az első kérdés az: mi maradt ebből bő két évtized után? Könnyű rávágni a választ: a kultusz eleven, a zenekar nem pusztán a halványuló emlékekben él. S ezt az újraalakulós koncertek sikerén túl már a CD kiadását megelőző, felfokozott várakozások, sőt még a pillanatnyi eladási adatok és a lemez listás helyezése is jelezte (már ha bármit is gondolnánk a sajátos magyar zenepiacról meg a honi slágerlistákról). Ha Mátyás Attila furcsa, kicsit musicalszínészes hanghordozását, a sokszor kimódolt, de mindig hatásvadász, s rendesen bombasztikus dalszövegeket, vagy az ugyan sokszor megkapó, de innovatívnak még véletlenül sem nevezhető zenei fordulatokat és fogásokat nézzük, úgy ha lassan is, de érthetővé válik az egykor a F.O.S.-nek tulajdonított szuggesztív erő – miként annak korlátai is. Esetükben egyszerűen nem lehet elvonatkoztatni a ténytől, hogy soraik ornamentikája rendre fontosabb, mint a szövegek tünékeny értelme, s hogy a poétikai eszközökkel amúgy is igen lazán összetapasztott sorok, sőt szavak a profin hangulatos és kifejező gitárjáték, a feszes ritmus és a hol szomorkás, hol hisztérikus akkordok szorításában rendre összetörve zuhannak a földre (miként az egyik leghíresebb F.O.S.-dal egyik szomorú sorsú szereplője!).
A dark/gót szókataszter szinte hibátlanul zúdul a nyakunkba a lemezen is, de itt kénytelenek vagyunk szinte minden sort a saját értékén kezelni, és ez néha fájdalmas feladat – érdekes, hogy ugyanezen strófák és refrének valahogy mindjárt értelmet nyernek, ha együtt üvöltjük mi is, sok száz sorstársunkkal együtt. Ugyanakkor letagadhatatlan: a zenekar kivételes atmoszférateremtő erővel bírt, még ha ez az atmoszféra keresetten, öncélúan deprimáló is, amit paradox módon csak erősít a megannyi költői képzavar. Az amúgy tényleg sokat csiszolt hangzásról pedig a legjobb dolog, amit elmondhatunk, hogy korhű – vastag alja már sosem lesz ennek a zenének, ne is keressünk rajta basszusokat.
Mindazonáltal a reciklált zeneanyag nem pusztán tanulságos, de a maga nemében igenis szórakoztató: van az értelmezésnek egy olyan szintje, ahol a dalok filológiai finomságai az ismerős dallamok és hangszínek sajátos szintézisébe fonódnak. Meglehet, a pusztulás és kietlenség tájai nem mindig jelennek meg a szemünk előtt, de a néhai Cure-klub önkéntes borongói mindenképpen. Az Utolsó üvöltés, a Ne félj, a Hiába minden vagy az Öngyilkos vágyak pedig a maguk nemében tényleg hatásos számok – még ha nem is vagyunk egészen meggyőződve arról, hogy a nagy idők hős túlélőin és maroknyi gót partizánon felül túl sok embert képesek lennének megszólítani. S ne feledkezzünk el arról se, hogy idén december 21-én a VHK-val együtt lépnek fel a Pecsában a Világvége Fesztiválon – soha jobb alkalom a kultusz újbóli csúcsra járatására!
GrundRecords, 2012
