Méredzkedni van mihez, de hát ilyen nívójú darabok esetében ez elkerülhetetlen: ott van rögtön Anda Géza és Fricsay Ferenc Berlinben készült archív felvétele, amelyet sokan máig a legjobbnak tartanak, pedig azóta Schiff András és Kocsis Zoltán interpretációi is etalonszámba mennek (mindkettő a Fesztiválzenekarral és Fischer Ivánnal). De említhetnénk a lengyel zongoravirtuóz, Krystian Zimerman és az idős Pierre Boulez találkozását is, amelyből kiderül, hogy bizony nem csak mi, magyarok tudunk Bartókot játszani, bárhogy szeretjük néha ezt gondolni magunkról.
Borbély László kézügyességéről és lelkiismeretességéről legendák járnak zenészkörökben: a nyaktörő Ligeti-etűdök, a türelmet próbáló Kurtág-miniatűrök vagy a frissen elkészült, sokat kívánó kortárs darabok nem jelentenek gondot a számára, sokoldalúságát pedig épp a Hunnia Recordsszal való gyümölcsöző kapcsolatában kamatoztatta: bár a Goldberg-variációkból készült lemeze nem volt tökéletes, később Liszt kései opusaiból, Messiaen Madárkatalógusából és A fúga művészetéből (Bach) is készített emlékezetes felvételeket, Muszorgszkij népszerű Egy kiállítás képei-ciklusát pedig Balogh Máté modern reminiszcenciáival együtt adta elő.
Ez a lelkiismeretesség és tájékozottság a Bartók-felvételeken is hallatszik. Mivel élő felvételt hallunk, mind Kovács János dirigensi munkáján, mind Borbély zongorázásán átsüt a hév, az elegánsabb kifejezés híján stenknek nevezett komponens, ami nélkül muzsikálni nem is érdemes. A Savaria Zenekar pedig, noha csúnyábban megfújt hangok olykor akadnak, szép, áttetsző hangszövetet alkot a kottából, egy-egy érdekes harmóniát vagy alakzatot kidomborítva.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
