A country az új rockzene, hangoztatja lépten-nyomon – interjúkban, de még a Nashville c. zenés tévésorozatban is – Steven Tyler, s bár nyilván azért kampányol így a rock and roll legnagyobb szájú énekese, mert ebben a műfajban hozta ki élete első szólólemezét, alapvetően azért igaza van. Már évtizedek óta a popcountry tölti be azt az űrt Amerikában, amit a 90-es években az arénarock kimúlása hagyott, ez tud felszínen maradni a rádiókban és megtölteni tízezres stadionokat, részben azért is, mert több köze van az Aerosmith által is játszott nagy ívű, kommersz rockzenéhez, mint Johnny Cash vagy Hank Williams örökségéhez.
Innen, na meg a botrányosan érdektelen legutóbbi Aerosmith-lemez felől nézve teljesen logikus, hogy Tyler az anyazenekar jövőre startoló búcsúturnéja előtt olyan nashville-i szakmunkások segítségével próbálja beindítani szólókarrierjét, akik tudják azt, amit az Aerosmith már rég nem: slágert írni. Az énekes megadja a rádióknak, ami nekik jár – bendzsóra áthangszerelt autóreklám-zenét –, és azt is, ami a rajongóknak – alig leplezetten stonesos ’smith-dalokat –, de ezek után is akad még vagy fél tucat, a country és a rock határán billegő sláger a lemezen, ez pedig, akárhogy is számolom, pont hattal több, mint ahány emlékezetes szám volt a Music from Another Dimension!-ön. És ezek annak ellenére is jobban állnak Tylernek az öregrockeres haknizásnál, hogy az albumot a szakmai profizmus mellett a csúcson maradás kényszere hatja át, nem pedig a zenélés – pláne nem a country – felhőtlen öröme.
Dot, 2016
