Lemez

Steven Tyler: We’re All Somebody From Somewhere

  • Soós Tamás
  • 2016. augusztus 28.

Zene

A country az új rockzene, hangoztatja lépten-nyomon – interjúkban, de még a Nashville c. zenés tévésorozatban is – Steven Tyler, s bár nyilván azért kampányol így a rock and roll legnagyobb szájú énekese, mert ebben a műfajban hozta ki élete első szólólemezét, alapvetően azért igaza van. Már évtizedek óta a popcountry tölti be azt az űrt Amerikában, amit a 90-es években az arénarock kimúlása hagyott, ez tud felszínen maradni a rádiókban és megtölteni tízezres stadionokat, részben azért is, mert több köze van az Aerosmith által is játszott nagy ívű, kommersz rockzenéhez, mint Johnny Cash vagy Hank Williams örökségéhez.

Innen, na meg a botrányosan érdektelen legutóbbi Aerosmith-lemez felől nézve teljesen logikus, hogy Tyler az anyazenekar jövőre startoló búcsúturnéja előtt olyan nashville-i szakmunkások segítségével próbálja beindítani szólókarrierjét, akik tudják azt, amit az Aero­smith már rég nem: slágert írni. Az énekes megadja a rádióknak, ami nekik jár – bendzsóra áthangszerelt autóreklám-zenét –, és azt is, ami a rajongóknak – alig leplezetten stonesos ’smith-dalokat –, de ezek után is akad még vagy fél tucat, a country és a rock határán billegő sláger a lemezen, ez pedig, akárhogy is számolom, pont hattal több, mint ahány emlékezetes szám volt a Music from Another Dimension!-ön. És ezek annak ellenére is jobban állnak Tylernek az öregrockeres haknizásnál, hogy az albumot a szakmai profizmus mellett a csúcson maradás kényszere hatja át, nem pedig a zenélés – pláne nem a country – felhőtlen öröme.

Dot, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”