Korunk lo-fi szupergrupja a skóciai Edinburgh-ből érkezett, maximálisan multikulti környezetből: akad közöttük libériai migráns (Alloysious Massaquoi), nigériai bevándorlók országról országra vetődő gyermeke (Kayus Bankole), és helyi fehér skót családban született srác is ("G" Hastings); friss lemezük egyik száma, a 27 utal az életkorukra. A bölcsőt elhagyva, egy szintet ugorva, már teljes pop/rock tradíció belülről való átformálását tűzték ki célul - ennek fontos állomása volt már a tavalyi Dead album is, amiért múlt év végén (afféle megelőlegezett bizalomként is) megkapták a friss tehetségeknek kijáró Mercury zenei díjat. Ám az ezt követően (részben a fűtetlen berlini raktárban rögzített) White Man Are Black Man Too-val ehhez képest is sikerült lépniük egy mérföldeset.
Amikor meghallgatjuk, a legritkább esetben jutna eszünkbe éppen a hiphop – néha az ütemek (pl. Feasting), máskor a kórusban elővezetett kántálás marad csak abból az univerzumból. A tucatnyi feszes, tömör felépítésű szám szinte motorikus, krautos lüktetése, a bluesból, soulból, elektropopból és többször bizony garázspunkból (tessék meghallgatni a Rain Or Shine című remek darabot!) összerakott szövete bizonyossá teszi: a Young Fathers saját médiuma az egészen tágan értelmezett pop/rock tradíció, amit olyan érzékenységgel dekonstruálnak és tesznek egyedivé, ahogyan jó évtizede a fénykorát élő Tricky tette utoljára. Lehet, hogy ez a zeneanyag az olcsó dobprogramjaival, a maga zaklatott, szürreális poézisével, meghökkentő hangmintáival egységes sodrású egészként nyeri el leginkább értelmét, de az egyes számok (a Shame, a Sirens vagy a John Doe) magukban is apró remekművek.
Big Dada/Neon Music, 2015
