Az alapgondolat egyszerű és világos. Mahler 1888 és 1891 között azt az operaházat igazgatta, melyben mostanság a Színigazgató című világdrámát próbálják eljátszani - úgy hírlik: blokk-rendszerben. Egyszóval, ő a miénk is. Ráadásul az sem kétséges, hogy a közép-európaiság alapesetének számító Mahlernek itt, a régió szívében a 21. században is van keresnivalója.
Az operaház, Közép-Európa hívószavak mellé odakívánkozik egy harmadik, bár nehezebben kommunikálható fogalom, ez pedig a modernizmus. Nem tudjuk pontosan, hogy miben is áll a 20. század modernizmusa, de az elég világosan látszik, hogy e modernizmus kulcsfigurája - és nem csak a zenészek számára - Gustav Mahler volt. Művének megértése és e műhöz való viszonyunk tisztázása alapvetőnek tűnik. És e tisztázás éppúgy célja a Mahler-ünnepnek, mint a Mahler-fanok kenyérre kenése. Utóbbit jó koncertekkel letudhatjuk (ez sem csekélység), előbbivel azonban vannak gondok. Nehéz lesz Mahler ürügyén azt a szellemi izgatottságot előidézni, mely lázban tartja mind a filológus népet ott, ahol - ahogy hivatalos helyeken mondani szokás - sem a személyi, sem a tárgyi feltételek nem adottak. Sajnos Budapest egyhamar nem lesz a Mahler-kutatás, -filológia fellegvára. Kevésbé tűnik kockázatosnak a művész örökségének zenei reprezentációja. Schönbergtől Berióig szép számmal akadnak példák, és valószínűleg az sem okozhat gondot, hogy a legfrissebb kortárs kompozíciók felől közelítsünk az életmű egy-egy darabkájához. Ez az elgondolás hosszú-hosszú időre biztosíthatná a majdani Mahler-ünnepek repertoárjának frissességét, nyitottságát, izgalmát.
Az ünnepalapítók szándékának komolyságát nehéz megkérdőjelezni. Sehol semmi slamposság, igénytelenség vagy ügyetlen kommunikáció. A fesztivál Henry-Louis de La Grange személyében a nemzetközi Mahler-kutatás legnagyobb tekintélyét tünteti fel tanácsadóként, a párizsi Gustav Mahler Zenei Archívum kiállítása pedig ízléssel tálalt és szép dokumentumanyaggal ismertette meg a budapesti közönséget. A fesztivál könyvészeti és tartalmi szempontból is igen igényes, kétnyelvű Mahler-könyvet jelentetett meg (baráti áron, 1500 Ft-ért), mely egyben a műsorkalauz szerepét is betöltötte. Öt külföldi énekes vendégszereplése pedig biztosította a koncertsorozat nemzetköziségét.
A program két megismételt estből állt. Szeptember 6-án és 8-án Mahler II. szimfóniája, 7-én és 9-én pedig Tihanyi László és Luciano Berio művei mellett a Dal a Földről kuriózumnak számító kamara-zenekari átirata hangzott el. Magam 6-án és 7-én mentem el a koncertekre. A 2. szimfónia után felemás érzésekkel indultam haza. A mű különböző kompozíciós tervek egybeboronálása után jött létre, meglehetősen hosszú idő alatt. Mahler a mű befejezésével úgy döntött, hogy ez a heterogén anyag végérvé-nyesen egyetlen művé forrt össze, a szimfónia innentől kezdve nem részletek laza halmaza, hanem megbonthatatlan egész. Vajon egy interpretációnak arról kell tudósítania, hogy a mű milyen viszontagságos módon jött létre, vagy arról, hogy milyen formában "van"? A válasz egyértelműen az utóbbi. Fischer Iván minden tételhez talált kulcsot, a Fesztiválzenekar szépen játszott, a Magyar Rádió Énekkara egy-két férfias felhördülést leszámítva megoldotta feladatát, és az iszonyatos ruhákba öltözött vendégszólistákra (Lisa Milne, Birgit Remmert) sem panaszkodhatunk. A szép részletmegoldások azonban nem vittek közelebb az egészhez, végül nem derült ki, miért is játszották el ezt a monumentális remekművet az első hangtól az utolsóig. Az említett kötetben La Grange egy szép tanulmányában rámutat, hogy Mahler a sok egymástól el-ütő és mégis összekeveredő elemet egységes és tökéletesen koherens egésszé tudta építeni, bár ennek logikája nem tárul fel azonnal a felkészületlen hallgató előtt. Különösen akkor nem - tehetjük hozzá -, ha e szervezőlogika kifürkészésében nem szegődik társául, kalauzául az interpretáló művész. Péteri Lóránt az ünnephez kapcsolódó rádió-előadásban úgy fogalmazott, hogy a "II. szimfónia kétségkívül úgy van megkomponálva, hogy a szó megjelenésének pillanata szükségszerűnek, jelentőségteljesnek és új távlatot nyitónak tűnjék". Nos, ez az interpretáció számomra nem igazolta, hogy a három tisztán hangszeres tétel után miért is következik két vokális. Pedig az altszólista belépése gyönyörű volt, Fischer Iván itt és a szimfónia más helyein is ugyanolyan gyengéden bánt az énekeseivel, mint Mahler: hangjukat oboával cirógatta vagy puha vonósdunnába bugyolálta. De mi végre e pillanatnyi gyönyör?
A következő nap ősbemutatóval kezdődött. Tihanyi László Mahler csodakürtje című darabjában Mahler levelezéséből és egy Csodakürt-versből összeállított szövegmontázst zenésített meg. Úgy éreztem, hogy az alkotói ihlet ezúttal megállt a szövegegybecsengések talált tárgyainál, és a zenei megvalósításra Tihanyihoz mérten kevés invenció maradt. Meglepő volt viszont Luciano Berio Népdalok énekhangra és kamarazenekarra nevű alkalmi kompozíciója. A mű éppúgy helytállt volna a diósgyőri Kaláka-fesztiválon, mint itt. Az érintetlenül hagyott népdalokat egy pódiumérzékeny olasz bestia, Cristina Zavalloni énekelte. Néha kicsit modorosan, de az ünneplést megérdemelten zsebelte be. A szünet után a Dal a Földről kamarazenekari átirata következett. Az első és második hallásra is fura ötlet Schönbergtől származik. Nem sokáig jutott az áthangszerelésben, a munka dandárja Rainer Riehnre várt, aki 1982-ben fejezte be. Nagy empátiával figyeltem, hogy egy ilyen vállalkozás szinte kizárólag a lemondásokról szól, s mint ilyen, rendkívül heroikus. Az előadás is az volt.
Művészetek Palotája, szeptember 6-9.
