Opera

Szelfi a kereszttel

Gounod: Faust

Zene

Rien, azaz semmi – a nyitányt követően ezzel a szóval indul Gounod Faustja, s benne a címszereplő szólama: egyszerre teremtve találó felütést az életét és munkálkodását eredménytelennek ítélő Faust számára, s bocsátva a mindenkori közönség elé az operatörténet egyik nagy freudi elszólását. Merthogy a slágerszámok sorával ékes, megvesztegetően hatásos és másfél száz éve pazarul népszerű opera maga a frivol túlvállalás: a fausti téma legkevésbé fausti szellemű feldolgozása. Meglehet, épp ezért a legsikeresebb is egyúttal.

Az operaház idei Faust-évadjának minden­esetre méltán része a Gounod-bemutató, s mivel a mű alapesetben vajmi keveset mond el a fausti emberről, ellenben jócskán akad benne ma már komikusan vagy bicskanyitogatóan nyárspolgárinak ható mozzanat – hát radikális rendezést igényel. Az operairodalom megannyi klasszikusával ellentétben ugyanis Gounod Faustja immár nemigen élhet meg ún. konzervatív előadásban, mert a mű sokszor rokonszenves, máskor meg bombasztikus hatásossága mögül hiányzik az a fajta nagyság, amely időtlennek tetsző érvényességgel állítja elénk közös kultúránk valamelyik mítoszát, s vele közös létezésünk valamely félreismerhetetlen alapszituációját.

A Faust jótékony fölpaskolására ezúttal a lengyel Michał Znaniecki vállalkozott, s bár munkáját határozottan vonakodnánk teljes értékű, minden elemében átgondolt rendezői koncepciónak ítélni, azért néhány ötlete és megoldása okvetlenül pontot ért. Így például a második felvonás zeneileg is mélyen őszintétlen, színpadilag pedig rég komolyan vehetetlen részletében, ahol is a sátán meghátrálni kényszerül a keresztként felmutatott kardmarkolat láttán, Znaniecki a mű alapvetően frivol szellemének megfelelő ellenötletet talált. Az alább még bőven méltatandó Bretz Gábor laza klubsátánja az itt kardból és partvisból összehozott kereszt láttán okostelefont ránt elő, s szelfit készít a kereszttel. Az ötlet egyszerre trendi, ön­ironikusan híg – és nyíltszíni tapsot érő.

Kár, hogy a rendezés egésze sem ilyen könnyed, sem ilyen találó nem tud lenni, s bár a helyszínek modernizáltak, azért a maiság sem uralkodó érzése az előadásnak. Pedig látunk diszkót és golf-/krikettklubot, s az előbbi előtt még motozást is végeznek a biztonsági embe­rek, ami csupán azért furcsa, mert a vendégek többsége amúgy kardot visel az oldalán. Egyebekben az előadás mintha megelőző operaházi produkciókból szedné a szignáljait, ami – lengyel rendezőnk lévén – kizárt dolog, s így a jelenség inkább a rendezői operaszínház véges számban cirkuláló ötleteit érzékelteti. Mátrix A Rajna kincséből, vetített portrékavalkád A varázsfuvolából, hullaház A kéjenc útjából, szándékoltan ügyetlen masírozás az Aidából, pomponlányok a Carmenből: szinte teljes a lista, s mintha még Mefisztó bőrkabátjának a párja is rémlenék a Mefistofeléből. Tán csak a Margit és Faust beteljesülő szerelmére ráereszkedő hatalmas kála virágokat nem láthattuk még eleddig Luigi Scoglio díszletéből.

A hosszú s a második-harmadik felvonás csúcspontjait követően zeneileg érezhetően lefelé tartó opera a radikálisan ötletelő rendezés mellett remek előadókat kapott e bemutatóra. Mindenki más előtt dicsérendő Bretz Gábor, aki megvesztegetően elegáns és fölényes Mefisztó. Az énekes már Kovalik Balázs Boito-rendezésének is értékes sátánja volt, ám azóta játékintelligenciája, énekes színészi vonzereje csak tovább fokozódott. Könnyedsége és fanyar humora, valamint magabiztos férfibája tökéletesen kitölti a figurát, hangja pompásan szól, s színészi oldottságával a pesti operaszínpadon azt a teljes értékű színjátszásra képes, bárminő rendezésben önmagát föltaláló operaénekesi generációt és ligát képviseli, amelyhez a nemzetközi szcénában Luca Pisaroni vagy Joyce DiDonato tartozik. Hogy Bretz nem mélybasszusként döngi el szólamát, az maradjon maroknyi fórumozó panasza!

Bretz mellett az est másik győztese a Margit szólamában most debütáló Rost Andrea volt. Takarító-leszedő Margitját példás alázattal játszotta, s szopránja máig oly érintetlenül őrzi lányosságát meg a női sérülékenységről való mindentudását, hogy azzal Rost pillanatnyi megingás nélkül uralhatta szólamát. A darab cím-, de nem főszereplőjét a vendég Dario Schmunk énekelte: a kavatina csúcshangját diadalmasan kitartva, egyébiránt rokonszenves, illúziót nem keltő jelentéktelenségében meghúzódva, ami voltaképpen nem is idegen az opera és az előadás szellemétől. A nyárspolgári vonal főalakja, Valentin szerepében Haja Zsolt kétszeresen is megszenvedte a jelmeztervezői tehetségingadozás mélypontját (jelmez: Ana Ramos Aguayo), ám egyebekben hatásosan zengette a hangját, s a magasságokat is remekül bírta (elvégre volt ő tenor is). Sláger­számát, azaz Valentin imáját ugyancsak sikerrel adta elő, de verista indulatában megszaladva kevés figyelmet szentelt a formálás eleganciájának. A Marton-énekversenyt tavaly megnyerő Vörös Szilvia (Siebel) kulturáltan teljesítette áriáját, és megsínylette nadrágszerepét, míg Wiedemann Bernadett Márta asszony kis szerepében is hozta elementáris humorát.

A produkciónak a lengyel rendező, az argentin tenor és a többiek mellett volt még egy külhoni vendége: a karmester, Maurizio Benini. Személyében a legnemesebb értelemben vett profi operakarmester tette tiszteletét a zenekari árokban. Szakértelme túlzás nélkül csodát tett a zenekarral és részben a kórussal is; a zenekar játéka transzparenssé vált, s egy-egy részlet (mint pl. Faust kavatinájának kísérete) a megejtő szépség ritka élményével ajándékozta meg a hallgatót. Az ötödik felvonás kínosan agonizáló balettjét (koreográfus: Venekei Marianna) is a zenekari játék áradó energiája mentette, megelőlegezve a művet záró – s ezúttal ötletesen elmeotthoni közegbe helyezett – megváltás jelenségét.

Magyar Állami Operaház, május 17.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.