Opera

Szelfi a kereszttel

Gounod: Faust

Zene

Rien, azaz semmi – a nyitányt követően ezzel a szóval indul Gounod Faustja, s benne a címszereplő szólama: egyszerre teremtve találó felütést az életét és munkálkodását eredménytelennek ítélő Faust számára, s bocsátva a mindenkori közönség elé az operatörténet egyik nagy freudi elszólását. Merthogy a slágerszámok sorával ékes, megvesztegetően hatásos és másfél száz éve pazarul népszerű opera maga a frivol túlvállalás: a fausti téma legkevésbé fausti szellemű feldolgozása. Meglehet, épp ezért a legsikeresebb is egyúttal.

Az operaház idei Faust-évadjának minden­esetre méltán része a Gounod-bemutató, s mivel a mű alapesetben vajmi keveset mond el a fausti emberről, ellenben jócskán akad benne ma már komikusan vagy bicskanyitogatóan nyárspolgárinak ható mozzanat – hát radikális rendezést igényel. Az operairodalom megannyi klasszikusával ellentétben ugyanis Gounod Faustja immár nemigen élhet meg ún. konzervatív előadásban, mert a mű sokszor rokonszenves, máskor meg bombasztikus hatásossága mögül hiányzik az a fajta nagyság, amely időtlennek tetsző érvényességgel állítja elénk közös kultúránk valamelyik mítoszát, s vele közös létezésünk valamely félreismerhetetlen alapszituációját.

A Faust jótékony fölpaskolására ezúttal a lengyel Michał Znaniecki vállalkozott, s bár munkáját határozottan vonakodnánk teljes értékű, minden elemében átgondolt rendezői koncepciónak ítélni, azért néhány ötlete és megoldása okvetlenül pontot ért. Így például a második felvonás zeneileg is mélyen őszintétlen, színpadilag pedig rég komolyan vehetetlen részletében, ahol is a sátán meghátrálni kényszerül a keresztként felmutatott kardmarkolat láttán, Znaniecki a mű alapvetően frivol szellemének megfelelő ellenötletet talált. Az alább még bőven méltatandó Bretz Gábor laza klubsátánja az itt kardból és partvisból összehozott kereszt láttán okostelefont ránt elő, s szelfit készít a kereszttel. Az ötlet egyszerre trendi, ön­ironikusan híg – és nyíltszíni tapsot érő.

Kár, hogy a rendezés egésze sem ilyen könnyed, sem ilyen találó nem tud lenni, s bár a helyszínek modernizáltak, azért a maiság sem uralkodó érzése az előadásnak. Pedig látunk diszkót és golf-/krikettklubot, s az előbbi előtt még motozást is végeznek a biztonsági embe­rek, ami csupán azért furcsa, mert a vendégek többsége amúgy kardot visel az oldalán. Egyebekben az előadás mintha megelőző operaházi produkciókból szedné a szignáljait, ami – lengyel rendezőnk lévén – kizárt dolog, s így a jelenség inkább a rendezői operaszínház véges számban cirkuláló ötleteit érzékelteti. Mátrix A Rajna kincséből, vetített portrékavalkád A varázsfuvolából, hullaház A kéjenc útjából, szándékoltan ügyetlen masírozás az Aidából, pomponlányok a Carmenből: szinte teljes a lista, s mintha még Mefisztó bőrkabátjának a párja is rémlenék a Mefistofeléből. Tán csak a Margit és Faust beteljesülő szerelmére ráereszkedő hatalmas kála virágokat nem láthattuk még eleddig Luigi Scoglio díszletéből.

A hosszú s a második-harmadik felvonás csúcspontjait követően zeneileg érezhetően lefelé tartó opera a radikálisan ötletelő rendezés mellett remek előadókat kapott e bemutatóra. Mindenki más előtt dicsérendő Bretz Gábor, aki megvesztegetően elegáns és fölényes Mefisztó. Az énekes már Kovalik Balázs Boito-rendezésének is értékes sátánja volt, ám azóta játékintelligenciája, énekes színészi vonzereje csak tovább fokozódott. Könnyedsége és fanyar humora, valamint magabiztos férfibája tökéletesen kitölti a figurát, hangja pompásan szól, s színészi oldottságával a pesti operaszínpadon azt a teljes értékű színjátszásra képes, bárminő rendezésben önmagát föltaláló operaénekesi generációt és ligát képviseli, amelyhez a nemzetközi szcénában Luca Pisaroni vagy Joyce DiDonato tartozik. Hogy Bretz nem mélybasszusként döngi el szólamát, az maradjon maroknyi fórumozó panasza!

Bretz mellett az est másik győztese a Margit szólamában most debütáló Rost Andrea volt. Takarító-leszedő Margitját példás alázattal játszotta, s szopránja máig oly érintetlenül őrzi lányosságát meg a női sérülékenységről való mindentudását, hogy azzal Rost pillanatnyi megingás nélkül uralhatta szólamát. A darab cím-, de nem főszereplőjét a vendég Dario Schmunk énekelte: a kavatina csúcshangját diadalmasan kitartva, egyébiránt rokonszenves, illúziót nem keltő jelentéktelenségében meghúzódva, ami voltaképpen nem is idegen az opera és az előadás szellemétől. A nyárspolgári vonal főalakja, Valentin szerepében Haja Zsolt kétszeresen is megszenvedte a jelmeztervezői tehetségingadozás mélypontját (jelmez: Ana Ramos Aguayo), ám egyebekben hatásosan zengette a hangját, s a magasságokat is remekül bírta (elvégre volt ő tenor is). Sláger­számát, azaz Valentin imáját ugyancsak sikerrel adta elő, de verista indulatában megszaladva kevés figyelmet szentelt a formálás eleganciájának. A Marton-énekversenyt tavaly megnyerő Vörös Szilvia (Siebel) kulturáltan teljesítette áriáját, és megsínylette nadrágszerepét, míg Wiedemann Bernadett Márta asszony kis szerepében is hozta elementáris humorát.

A produkciónak a lengyel rendező, az argentin tenor és a többiek mellett volt még egy külhoni vendége: a karmester, Maurizio Benini. Személyében a legnemesebb értelemben vett profi operakarmester tette tiszteletét a zenekari árokban. Szakértelme túlzás nélkül csodát tett a zenekarral és részben a kórussal is; a zenekar játéka transzparenssé vált, s egy-egy részlet (mint pl. Faust kavatinájának kísérete) a megejtő szépség ritka élményével ajándékozta meg a hallgatót. Az ötödik felvonás kínosan agonizáló balettjét (koreográfus: Venekei Marianna) is a zenekari játék áradó energiája mentette, megelőlegezve a művet záró – s ezúttal ötletesen elmeotthoni közegbe helyezett – megváltás jelenségét.

Magyar Állami Operaház, május 17.

Neked ajánljuk