Sziget retró – Ilyen volt az első fesztivál

  • narancs.hu
  • 2014. augusztus 14.

Zene

Mindenki tudja vagy tudni véli, milyen most a Sziget, még az is, aki soha nem járt ott. De arra ki emlékszik, milyen volt 1993-ban az első Diáksziget? 69 forintos sör, liftajtónyi hippik, bájos káosz. Winkler Róbert és Para-Kovács Imre írásai a régi Narancsból.

Utoljára Napóleon oroszországi hadjárata volt hasonló volumenű vállalkozás, mint a Diáksziget fedőnevű monstre rendezvénysorozat. Nagy létszám, bravúrosan megoldott hadtáp, és állandó, elkeseredett küzdelem az őslakókkal.

Déri Miklós fotója ez is

Déri Miklós fotója ez is

 

Lapzártáig nem sikerült megfúrni az éjszakai koncerteket, melyek szélcsendes időben, tiszta nyári éjszakán az ablakba kiülve tényleg hallhatók a Duna túlpartján. De a szigetlakók ezzel nemigen foglalkoznak, ők azért jöttek, hogy jól érezzék magukat, amiben igazuk is van. A Szigeten talán lődörögni a legjobb. A rengeteg, párhuzamosan futó rendezvényben estére mindig összejön annyi csúszás, hogy az előre kiadott műsorrendnek nem sok hasznát veszi az ember, elég annyi, hogy egy holland és egy amerikai zenekar egyszerre mondja le a fellépést vagy kér időpont-átütemezést; máris ad hoc jellegűvé válnak a koncertek. Szóval a Szigeten ődöngeni a legjobb, mert ha nem tetszik a nagyszínpad műsora, átmehetsz a videósátorba, ahol napi tizenkét órán át mennek azok a filmek, amiket illett volna már eddig is megnézned. Ha úgy döntesz, hogy inkább jövőre pótolod filmművészeti hiányodat, tovább baktatsz a sötétben (csak a fontosabb helyek vannak kivilágítva). Jobbról a kakukktojásnak tűnő Eötvös-cirkusz sátrába botlasz, mely „a látszat csal” című program keretében színházi produkcióknak ad porondot. Ha nem tetszik az előadás, két lépés a kertmozi, ahol olyan filmek mennek, amiket már láttál, de mindig szerettél volna újra megnézni. Továbbhaladván, a sátortábor mellett a spontán show válik uralkodóvá; első éjjel például egy liftajtó méretű őshippi szedte Tinódi Lantos-formába keserveit, sajátos pentatóniában kántálva állandó harcát a világgal. Először morogtak a kempingezők, de néhány perc múlva a dalba rejtett viccek és egyéb aforizmák hatására már inkább folytott röhögés hallatszott a sátrakból, és persze itt amúgy sem kell korán kelni.

Az ődöngés legészakibb pontja a kisszínpad, ahol hasonlóan vegyes stílusú csapatok játszanak, mint a nagyon. Ennek az az előnye, hogy ha az északi irányú kóválygás alatt semmi kedvedre valót nem találtál, vissza, délre vagy eszel valamit, vagy mire visszaérsz a nagyszínpadhoz, nagy a valószínűsége, hogy ott olyasvalaki játszik, akit szeretsz. A zenekarok átlagos műsora (40-50 perc) épp egy laza körsétányi idő. Addigra kapsz eleget az eklektikából. A nagyszínpad előtt néhány eltévedt kiskorú skinhead egy amerikai wave-csapatot éltet, tőlük nem egészen száz méterre kannás-kanalas-gitáros romák nyomják az autentikusat, a vacsorázók nagy örömére. És itt még Vásárhelyi Tanár úr sem cseszegeti Antal Imrét, Róka komával kezében. A feeling hatalmas, a kb. tízezer ember már nem is bánja annyira, hogy Woodstockot kihagyta. A Diáksziget átment élőlénybe. Mozgása még kissé darabos, inkább a Gólem, mint Ónodi Henrietta, de reméljük, jövőre ismét életre kelti a prágai diaszpóra.

- winkler -

De szépek voltunk régen, óh!

De szépek voltunk régen, óh!

 

 

A Diáksziget lakói vidáman tengetik napjaikat, hallgatják a zenét, néznek a moziban, mint a moziban és isszák a 69 forintos csapolt sört vagy a méregdrága feleseket, fröccsözésre nincs lehetőségük, mivel bort nem lehet vásárolni a szigeten. Élelmes vállalkozók ezt az apró hiányosságot kihasználva a híd előtt árulják ihatatlan lőréjüket, hogy aztán odabenn csak szódát kelljen vásárolni hozzá.

Mikor eljutunk a nagyszínpadhoz éppen Kulcsár Szabolcs kezeli az önfényező pisztolyt és rekedten jelenti be a következő zenei csemegéket. A hangulat emlékeztet a nyolcvanas évek nagy rockfesztiváljaira, a nép pajkos elegy, istentudjahonnan előkerült csövesek, bölcsészkommandók, rockerek, egyebek.

A naplemente hideget hoz, reflektorok gyulladnak ki, bőségesen hagyva azonban elvonulásra alkalmas sötét zugokat. Itt van mindenki, aki számít, ellentétben Vúdsztokkal, ahol biztos nem lehetett volna találkozni Király Tamással vagy bazooka joe-val. Ha már itt tartunk, feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a Diákszigeten a flipperek elnyelik a húszast, aztán csesznek játékot adni.

Mindig arra vágytunk, hogy hatalmas terünk legyen kiélni magunkat, ám most, midőn ez megvalósult, csak azt bátorkodom felvetni, nyafka urbánita lelkünknek-testünknek túl nagy a távolság a két színpad, meg miegymás között. Gyalogol a magyar, nyeli a port, amit felver, aztán dohog, hogy milyen messzi a kondomközpont, addigra már le is lohad a lelkesedése, megnézi inkább a Republicot, vagy korcsolyázik egyet a piros pálmafákkal körbevett műtavon.

Aki nem kívánkozik ki sátrából, csak bekapcsolja rádióját, az FM 95-re tekeri és máris bekapcsolódhat az eseményekbe, mivel a szigetnek saját adója van, ahol vagy az események élő közvetítése folyik, vagy a Diáksziget indulója dübörög. Mindenesetre – eltekintve a teljesen hülyéktől – gyakoribb a személyes részvétel a rendezvényeken.

A Diáksziget valószínűleg beváltja a hozzáfűzött reményeket – eltekintve az anyagiaktól –, és bevonul a rocktörténelembe, mint a legnagyobb alapterületű fesztivál.

Kovács Imre

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.