A Queens Of The Stone Age tavalyi és idei magyarországi fellépése ismét egy újabb igazolása annak a huszonéves sztereotípiának, miszerint a Sziget Iroda csak olyan világsztárokat képes a fesztiváljaira szervezni, akik már jó nyolc-tíz évvel túl vannak a pályafutásuk csúcsán, de akkor viszont zsinórban, egymás után több évben is megkapjuk őket. A QOTSA tökéletesen beleillik ebbe a sorba: hiszen tetszik, nem tetszik, de a zenekar igazán nagyot és alapvetőt az első három lemezével alkotott, és ugyan a Lullabies To Paralyze mélyrepülésén kívül igazán gyenge lemezt nem tudtak csinálni, de sem a 2007-es Era Vulgaris, sem a tavaly megjelent, a maga depressziós-melankolikus hangulatával amúgy egészen használható ...Like Clockwork nem ér sem a kettes Rated R, sem a hármas Songs For The Deaf nyomába.
 Fotó: Hernáth Csaba | |
A még mindig folyamatosan gyűrűző stonertrendet úgyszólván elindító Kyuss egykori gitáros-agytrösztje, az itt énekesként is fungáló Josh Homme által vezetett Queens Of The Stone Age az évek során rutinos fesztiválgépezetté érett, ami nagyjából annyit jelent, hogy különösebb meglepetés nélkül, kellően széles merítésű setlistet összeállítva, meggyőzően tudnak játszani még egy Sziget-nagyszínpadon is, ugyanakkor komolyabb meglepetéseket nem érdemes tőlük várni. A drámaian rosszul szóló Nagyszínpad ugyan jócskán elvett a Kölyökidő egykori főszereplőjére, egy nagyra nőtt Kovács Robira emlékeztető langaléta, gyufafejű Homme-ék koncertjének az erejéből, de a dalválasztásban nem volt hiba: a No One Knows és a First It Giveth rögtön az elején, a legnagyobb nyári partisláger, az emblematikus refrénű Feel Good Hit Of The Summer pedig úgy a műsor közepe-vége felé került elő, és még ezt is meg tudták fejelni egy olyan zárással, amiben a Go With The Flow és a Songs For The Deaf adta meg kíméletet nem ismerve a csapásirányt.
 Fotó: Hernáth Csaba | |
Ugyan a rendkívül látványosan, erőből doboló mexiókói-amerikai öreg róka, Joey Castillo már nem tagja a csapatnak, de a Mars Voltából érkezett utódjára, Jon Theodore-ra sem lehetett panasz, ahogy az igazán lelkesen játszó basszusgitárosra, Michael Shumanre sem, aki ugyan még mindig nagyon messze áll a Nick Oliveri-féle őrülettől, de kiválóan illik ebbe a korai időkhöz képest kicsit megszelídített, fesztiválbarátabbra vett zenekarba. Egy QOTSA-koncert persze igazából egy kisebb helyen lenne az igazi, de ettől, és a nyavalyás hangzástól eltekintve Homme-ék nem okoztak csalódást: még azt a pár mellényúlást, amit sikerült produkálniuk, is képesek voltak elegánsan kezelni.
 Fotó: Hernáth Csaba | |
