Új lemezeiket illetően a zenészek kb. annyira megbízhatóak, mint a BKV-menetrend, de a Priest veteránjai jól látják, hogy a Redeemer Of Souls nem több és nem is kevesebb, mint egy válogatáslemez helyett kiadott életműösszegzés, ami a Sad Wings Of Destiny–Stained Class környékén kikristályosított New Wave of British Heavy Metal vívmányait ugyanúgy sorjáztatja, mint a legutolsó sikerlemezüknek elkönyvelhető Painkiller (1990) bombasztikus power metálját – éppenséggel csak a British Steel könnyed slágeressége hiányzik róla. Ebből egyenesen következik, hogy az összkép változatos, a színvonal egyenetlen, a 62 (bónuszlemezzel 83) perces játékidő pedig horribilis. A Black Sabbath 13-jével szemben itt nem üt vissza, hogy az egykori úttörő brigád inkább csak igazodik a kialakított profilhoz, ahelyett, hogy továbbrajzolná, hiszen a Judas Priest – a metaloperás Nostradamust leszámítva – már régóta csupán egykori stílusát igyekszik újragondolni modernebb köntösben. A probléma inkább a másodosztályú riffekben rejlik: a zenei alapok nem olyan egyediek és fogósak, mint a heavy metal gitározás etalonját képviselő Priesttől megszokhattuk. Halford a középtartományba visszaszorulva is jól teljesít, főleg a Halls Of Valhallában és a Sword Of Damoclesben – de hogy a March Of The Damnedben hogyan sikerült megidéznie a 90-es évek Ozzyját, azt inkább nem firtatnánk. A lemezen jó pár töltelék mellett a klasszikus kánonba beleérő számok is akadnak, ez az átlag pedig az egyéni lejátszási listák és az „album halálának” korában inkább jó pont, mintsem tragédia.
Sony, 2014
