Ha most dvd-ről visszanézném Mohácsi János másfél évtizeddel ezelőtti kaposvári Miller-rendezését, alighanem a különbségek ugranának ki ehhez a mostanihoz, a Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott Istenítélethez képest. De így, visszanézés nélkül az emlékezet a hasonlóságokat érzékeli elsősorban - majd onnan vesz éles kanyart a másságok felé, és egyszerre tör felszínre a környezet, a hangsúlyok és az intonáció megváltozása.
A nézőt persze ez mind nem érdekli (hiszen aligha látta a régi előadást); ő itt és most arra kíváncsi: ugyan, mi lehet Arthur Miller erősen tézisdús és didaktikus művében, ami érzékileg-szellemileg megérintheti a mai Magyarországon sokat látott és botrányokban kérgesedett fantáziájú közönséget.
A Mohácsi testvérek szokás szerint a Salemi boszorkányokat is átgyúrták; beledolgoztak mai hangokat és felhangokat, majdnem pofátlan komédiai betéteket, színészi magánszámokat - ugyancsak szokás szerint arra a paradox hatásra építve, amelyet ezek a súlyos-sötét alapképlettel, a fenyegető tömeghisztériával ütközve keltenek. A komikus vonulat (amely alaposan megerősödött, és ez önmagában is beszédes, mind az előadás jelenlegi társadalmi-környezeti kontextusával, mind az esztétikai hatásmechanizmus működésével kapcsolatban) számos humoros, vicces jelenetben-fordulatban mutatkozik meg. Nemcsak a megzavarodott és hányaveti börtönszolgát (Herricket) játszó Róbert Gábor vagy az ugyancsak bizonytalan Cheevert alakító Józsa Richárd, hanem az alkoholista orvos mindig "pont rossz" megszólalásai révén Vidákovics Szláven és a kívül-belül korrupt, de éles eszű Parris tiszteletes szerepében Kocsis Pál is alaposan kiveszi belőle a részét.
Ettől aztán - éghet a nézőtéri világítás, sőt föl is erősödhet minden rész elején a vakításig - dúl a sötétség diktatúrája a színpadon. De nem ez a tragikus - hanem az, hogy az egész néhány szerencsétlen kamaszlány műve; és innen már a mai hírrovatokból ismerős az egész. Hiszen sem a "rohadt svájci" Tituba, sem a szerelmében csalódott Abigail nem megátalkodott bűnöző; társaikkal együtt mégis a pusztulást és halált hozzák egész Salemre vagy mire...
Kovács Márton, Rozs Tamás és Károly Zoltán "salemi muzsikusok" a színpadon; intenzív zenéjük nemcsak aláfest és kiemel, hanem a tömeg hangja: tömegbeszéd. Khell Zsolt díszletének meghatározó eleme a magas lépcsősor: nyomasztóan fölnöveli a tömeget, márpedig többnyire ez van itt - tömeg. Miller tézise nyomán: manipulálható, beolvadni akaró emberek sokasága.
Közülük válnak ki arcok és személyiségek; nem hősök, mint Millernél, nem a "szembefordulni bátrak". A Proctor házaspár hétköznapisága épp úgy mellbevágó, mint Rebecca Nurse puszta józan esze vagy a férfiak, Corey és Nurse indulata és kétségbeesése. Variációk - nem, nem a hősiességre, csak - a mindig mindenhol megbúvó, de azért mindig mindenkor föllelhető normális emberi természetre.
És vannak helyzetek, amikor ebbe - mármint a normális emberi természetbe - bele kell halni, mert úgy alakulnak a dolgok. Mohácsi rendezése ilyenformán hangolja át Miller darabját, és anélkül, hogy kikacsintana belőle, mégis magyar és mégis mostani.
Tömeg és arcok; jól vezetett színészek és tehetséges alakítások sorjáznak. Zayzon Zsolt John Proctorát egészséges életösztön vezérli: el is megy önmaga (és családja) megmentésében addig, míg saját integritása legalább a porrá zúzott törmelékekben fölismerhető - tovább nem mehet, mert tovább már nem önmaga. És mázlija van, hogy ezt épp így tudja a felesége is; Herczeg Adrienn hallgatag Elizabethje súlyos alakítás, tisztánlátása kétségbeeséssel vegyül.
Märcz Fruzsina Abigailje nem bosszúból dönti romba Proctorék életét; a szerelmes és zavarodott kamaszlány éretlen és felelőtlen - de ahhoz elég érett, hogy (túl későn) rádöbbenjen arra, mit tett. Érzékeny, árnyalatgazdag szerepformálás - és szép a "szóló" vége, ahogy belesimul a tömegbe.
Kocsis Pál egész életet és sorsot sűrít Parris tiszteletes alakjába; egyszer csak túlnőnek az események az ő manipulációs hálóján, és ettől úgy viselkedik, mint egy ember - ebben sem nehéz ismerős jelenséget látnunk. Valami hasonló történik Pál András Hale tiszteletesével: a "tessék, mit csináltál!" sokkja itt szinte lebontja a figurát - ez is remek alakítás, mindkét végleten erős: elvakultnak és demagógnak, no meg romnak is.
A reálpolitikust Széll Horváth Lajos hozza be a képbe Danforth alkormányzó szerepében. Alku és kemény kéz - de ezt is elsodorja az alulról felnövő, hisztérikus tömegdiktatúra.
Mohácsi rendezéseivel kapcsolatban nem anakronisztikus, hanem nagyon is helyénvaló üzenetről beszélni. Mindegyik előadása mond valamit, és az a valami mindig a nézőtéren ülő közönségnek szól. Számos - inkább számtalan - eszközét ismerve a közlés hatásmechanizmusának, végeredményben mindig egy nagyon tiszta gondolatmenet szervezi munkáit. Csak néha rettenetesen kellemetlen, kényelmetlen, feszélyező és félelmetes megérteni ezt a bizonyos tiszta gondolatmenetet - most meg még katartikus is.
Pécsi Nemzeti Színház, október 22.
