Hosszan küszködtem azzal, honnan lehetne megközelíteni ezt a kötetet. Mert leszámítva azt, hogy a könyv lebontja a "tökös csávó" fallikusan rögzült férfimodelljét, nemigen tudott erős irodalmi élményként hatni. Arra kell gondolnom, valahogy nem elég, ha egy irodalmi szöveg ideológiakritikai szempontból elvégez ezt-azt.
És valószínűleg tényleg nem elég: mennyivel jobb lenne például, ha egyszerre oldaná fel a rögzült sztereotípiákat, ám nem érné be pusztán ennyivel. Biztatónak tarthatjuk, hogy Ficsku könyve sem szívesen érné be: vannak a kötetnek emlékezetes felvillanásai, összességében viszont mégis hiányérzettel teszi le az olvasó. Vagy ellenkezőleg, túl sok lesz neki a vallomásos futam, beleragad a gyerekvágy ragacsos érzelemanyagába. Miként beleragad maga Bulvár Kund is, a főszereplőként bemutatott "álhírgyártó bértollnok", "hivatalos nevén" Pali bácsi, akiről kiderül: "[a]hogy nőtt benne az apavágy adrenalinszintje, úgy nőtt az elmondhatóság utáni igény is". A gyerekvágytól megemelkedett adrenalinszint ezek szerint ugyanúgy nem tesz jót az irodalmi szövegnek, mint esetleg a jelentősen megemelkedett alkoholszint, bár irodalomtörténeti példák alapján elmondható, hogy mindkettő serkentőleg hathat. Ez azonban valamiért még mindig nem elég a jó irodalomhoz.
Közelítenek viszont ehhez az olyan részek, mint amilyen Pali bácsi "április negyedikén hajnali egy óra ötvenhat perckor" bekövetkező "halálának" és az azt követő kórházi kezelésnek a leírása. Ugyanilyen emlékezetes a fikcióhoz lazán kapcsolódó narratív betét, "az apai nagyapja esete", aki "egy lóban élte túl a háborút", és ezzel a tettével jócskán hozzájárult ahhoz, hogy Pali bácsi a szülőszoba előtt várhatja "pipettás gyerekeinek" megszületését. Túlsúlyban vannak viszont a zavaró és nehezen beazonosítható, hirtelen idősíkváltások, a szürrealisztikus-delirikus látomások; a mesei hangütés célzott ártatlanságát elhomályosítja a populáris kultúra cinikusra élezett kritikája. Mindez együtt pedig eleinte zavarba ejtő, majd inkább unalmas (mint nem). Ugyanez a helyzet Bulvár Kund túlpörgetett álhíreivel, melyek a való világ erkölcsi romlottságának fonák példázatai.
A szürrealisztikus álombetéteket és a zavaros síkváltásokat értelmezhetjük ugyan Pali bácsi "valamikori példaképe, Hajnóczy Péter" (97) írói habitusa felől, akit a magyar irodalomtörténet szintén afféle "alkoholista jellegű íróként" tart számon, e belátástól azonban még nem lesz izgalmasabb a hosszasan részletezett nyelvrablós affér vagy az olvasáshiány okozta járvány delíriumos fikciórohama.
Mindezek mellett feltétlenül a szöveg teljesítményeként emelhető ki, hogy a magyar irodalomban elsőként tematizálja a lombikbébi-problémát, ráadásul egy sörimádó, futballrajongó férfi szempontjából közelítve a kérdéskörhöz. Az erre való reflexió azonban egy bérfilozófussal (akiről kiderül, hogyÉ, de ezt szerintem mindenki sejti) folytatott kocsmai beszélgetésben úgy hangzik el, hogy "tabuországban élünk. Hiába van demokrácia meg szólásszabadság, a legfontosabb dolgokat nem merjük kimondani". Csakhogy a szövegkörnyezetben infantilizálódik a tézis, és valamiféle üres pátosz kíséri a könyv ideológiakritikai vállalkozását, miszerint megmutathatná, milyen problémás a férfi nemzőszerv dicsőítésén alapuló társadalmi rendben egy férfinak szembesülni a nemzőképesség rendellenességeivel.
A többit viszont, ami a téma irodalmi újszerűségéből fakadó kifejezésbeli nehézségekkel együtt jár, Ficsku Pál - úgy, ahogy - megoldja: pontos képet és minden prűd finomkodástól mentes nyelvhasználatot kapunk a férfi többnapos szexuális önmegtartóztatását illető kételyeiről, a gyerekgyár technológiái közé tartozó spermavételről. Hasonlóképp felelőtlen könnyedség jellemző az "anyalyukban" bulizó gyerekek perspektívájából láttatott terhesség sajátosan női tapasztalatának bemutatására, bár a "méhturizmus" dramolettjében ezt is sikerül morbiddá írni.
Mindez együtt valahogy mégsem elég. Illetve sok. Kevés a valóban jól megírt történetszál, és sok a kapkodva összedobált séma, ami ráadásul mélyen őszinte emberi érzések kifejezésével próbálkozik, miközben egyrészt infantilizálja saját törekvését, másrészt cinikusan távolságot is próbál tartani mindentől. A kötet post scriptuma pedig az apjuk sírján lépkedő gyerekek víziójával ráadásul mindezt beletaszítja a halálfélelem sírgödrébe, ahonnan a saját apai szeretetét bizonygatni próbáló én kibeszél. A könyvet ezek után úgy is lehet olvasni, mint az előrevetített halálból, a sírból való kibeszélést. Ráadásul.
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006, 212 oldal, 2480 Ft
