Caleb Carr: A halál angyala A fülön található reklámszövegek többnyire hazudnak, ám ezúttal igen találó az egyik: "A történelmi regény és a pszichológiai regény kivételes ötvözete." Az 1896-ban New Yorkban játszódó (de angolul 1994-ben megjelent) bûnregény egyrészt képes felidézni a város számunkra már a múlt ködébe veszõ kontúrjait (ki gondolná, hogy a modernség etalonjaként számon tartott metropolisban egykor ló vontatta konflison száguldoztak a bûnösök és üldözõik?!), másrészt az ekkoriban megszületõ lélektan segélyével mintegy in statu nascendi ábrázolja a mai pszichológiai alapú kriminológiát. De a keresztapa nem Freud (noha õt is megemlítik), hanem William James, az amerikai lélektan és ismeretelmélet legnagyobbja. A nyomozó fõhõsök, a rendõrfõnök Theodor Roosevelt, a narrátor-újságíró John Schuyler Moore és a pszichológus Laszlo Keizler (magyar, naná!) együtt hallgatták õt a Harvardon. A nyomozás szerfölött avantgárd, nem a nyomok akkoriban még kezdetleges rögzítése és elemzése, nem a technika mindenhatósága, hanem a szellem képzelõereje révén leplezik le a sorozatgyilkost. A tettes lélektani profiljának megrajzolása, nem pedig az aprólékos technikai babramunka vezet el a megoldásig - ennyiben Carr Edgar Allan Poe hagyományához (is) kapcsolódik. Eljárásában van persze némi visszavetítés, mai tudásanyagunk nem teljesen legitim visszaplántálása a történelmi talajba, és talán túlságosan is korrektek politikailag a szereplõk, amikor a feketék, nõk és zsidók jogait szinte mai hévvel óvják. De egészében mégis hiteles és alapos munka, mely remekül szól magyarul Falvay Dóra fordításában.
- banza -
Agave könyvek, 2007, 517 oldal, 2980 Ft
*****
Mi ez a hang? (Dzsessztetés) Egy könnyû nyári estén átevickélünk a Dunán, és vízszintbe ereszkedünk a Katona József Színház csapatával és Petõfi Sándor utcai cégérével együtt; a falakból dohányszag árad, diszkréten megy a füstgép. Úgy tûnik, a Katona társulata (bevallottan) megirigyelte a honi félunderground kultúrpiacon portyázó Krétakör színészzenekart, õ is megalapította az övét, és egy afféle Buena Vistá-s, önvallomásos-dokumentarista keretben beszámol ifjú színészei zenei elõmenetelérõl. A két mester, Gabor Mate és Tamas Mohai irányításával se nem színház, se nem koncert, se nem werkfilm, ugyanakkor egyszerre mindhárom születik, attól függõen, ki honnan közelíti meg a hangsúlyozottan nagy kihívást jelentõ feladatot. A mentegetõzés nem marad el, elsõként a trombitás, Ervin Nagy siet tisztázni magát a vallatószékben, de késõbb mindannyian fanyar humorral, jól adagolt (ön)iróniával magyarázzák a bizonyítványt: a hatás nem marad el, a közönség elnézõen áll a zenei teljesítmény bizonytalanságaihoz és az idõnként érezhetõ Z(abszem)-effekthez. A dzsessz szabályainak megfelelõen mindenki megkapja a maga szólóját: Reka Pelsoczy csendes beletörõdéssel vezet be minket a Rózsavölgyi Klarinétiskola 1-et rejtõ pultjai közé, Bela Meszaros szerénykedve mutat rá a hétköznapok ritmusaira, Gergely Kocsis tökéletes fapofával bújik el Charlie Parker mögött, Judit Rezes színésznõként áll ki a színpadra, Karoly Hajduk a tõle megszokott lazasággal meséli el, hogyan lesz tábortûzi gitárosból színpadi, a zongora mögött mindvégig csendesen meghúzódó Ivan Fenyo pedig inkább tolmácsot kér (Laszlo Szacsvay), akárcsak az est fénypontja - a vokálisan hihetetlen színeket megcsillantó Adel Jordan mellett -, a minden hangszeren egyaránt ösztönösen brillírozó Tamas Keresztes, aki káprázatos zongora- és dobszólójával minden bizonnyal most alapozza meg fanklubját. Valljuk be, igen kellemes estét töltöttünk a Soldier Band társaságában!
- molnárzsófi -
A38, június 17. (és még 18. és 19.)
*****
Claudio Arrau Chopin-etûdöket játszik az eredetileg 1957-ben készült felvételeken - lenyûgözõ eleganciával, arisztokratikus purizmussal, vadromantika nélkül, nem fitogtatva egyébként káprázatos virtuozitását. Az 1903-ban Chilében született és 1991-ben Ausztriában elhunyt zongorista az úgynevezett "Forradalmi" etûdben (op. 10., No. 12) például meglehetõsen mérsékelt tempót vesz, és esze ágában sincs lefesteni egy lázadás nagyjelenetét; a bal kéz szédítõ futamai alatt rendkívül pregnánsan belépõ akkordok inkább egyetlen szív, semmint egy egész tömeg nyugtalanságáról adnak hírt. E szív végtelen magánya szól a 6. esz-moll etûdben is - a zongora Trisztánja ez a lélek. Elegancia és visszafogottság jellemzi az egész interpretációt. Arrau nem dörömböl az ég boltozatján, nem szenveleg, nem zokog, nem gesztikulál vadul, hanem félelmetesen átgondoltan elénk tárja egy nagy zongoraköltészet összes elfojtott titkát. Ezért, hogy szinte meglepõ "ügyetlenséggel", szinte didaktikusan adja elõ az op. 10-es sorozat 2. darabját. De hát hallottuk valaha a bal kéz staccato akkordjait ilyen kényszerítõ erõvel, vaslogikával? És nem száguld láncát vesztett õrültként a cisz-moll etûd kirobbanó zenéje (op. 10., No. 4) sem, ahogy azt megszoktuk mondjuk Richtertõl vagy a fiatal Pollinitól - inkább lépegetünk, de így mintha még riasztóbb lenne a téboly. Persze olykor varázsol is: az op. 25-ös sorozat elsõ és második száma zsongító hanghullámlovaglás; a No. 3-ban és 5-ben pedig a billentyûkön szándékosan botladozó ujjak groteszk humora lep meg.
- csont -
EMI Classics, Great Recordings of the Century, 2007
*****
Piaf Fekete ruhás, törékeny kis nõ lép a színpadra. Határozottan megáll a mikrofonállvány elõtt, majd néhány másodpercnyi (feszültséggel teli, még szép) várakozás után rázendít, s a füstös lokálok, késõbb a hangversenytermek népét a székbe préseli a döbbenet. Ismét epikus mozi készült a sanzonénekesnõrõl - Olivier Dahan rendezõ a klasszikus zenés életrajzi filmek kötelezõ köreit futja. Az összekuszált idõsíkok egyszerre láttatják Piaf életének három korszakát. A gyermekkor nyomorúságos: a kislány ide-oda hányódik koldus anyja, bordélyház-tulajdonos nagyanyja és alkesz cirkuszi mutatványos apja közt. A fiatalkor tragikus: mindenkit elveszít, akit szeretett. Az öregkor váratlanul állít be: 34 éves korában, amikor egyetlen szerelme, a bokszoló Marcel Cerdan placcs, semmivé robban a levegõben. Szimbolikus csúcs: a szürke arcú, tehetetlenségtõl bénult, a halálhírt halkan suttogó ismerõsök között bolyong Edith, a kamera egyik szobából a másikba követi. Az összetört kis veréb egymásba nyíló helyiségeken átvergõdve szûk elõszobába ér, ahonnan a fájdalom egyenesen a színpadig ér. Vágjuk, csak a mögött a vörös függöny mögött van menedék, ott az állandóság, a biztonság.
Piaf megformálója, Marion Cotillard persze kitesz magáért - nélküle aligha menne a dolog, így lett kitalálva (eddig az összes Piaf-film). Ahogy a nagykönyvben megírták valaha, Cotillard egyszerre bájos és csúnya, hol nyers, hol érzékeny, szenvedélyes vagy hûvös, hisztérikus és közönyös. És neki minderre a szokvány sanzonidõk többszöröse, 140 perc adatik. Ki is tart. Hát a nézõ?
Bánky Bea
A Budapest Film bemutatója
***
Nouvelle Vague pres. New Wave A Nouvelle Vague kollektíva két beltagja, Marc Collin és Gilles Leguen ezúttal megtette a következõ logikus lépést: készítettek egy csokrot az általuk reciklált idolok bõ negyedszázada született cover-versionjeibõl. Az összesen huszonnégy feldolgozás közös jellemzõje, hogy szellemesek, szórakoztatóak, nagyvonalúan tekintenek el az eredeti nyersanyagtól, s éppen ezért többnyire még ma is frissnek tûnnek. Ráadásul nem éppen az elkoptatott darabokat vették elõ - talán még a Devo bájosan idiotisztikus Stones-adaptációja (Satisfaction), a Duran Duran Bowie-imitációja vagy éppen a Stranglers 1977-bõl származó gusztusos Dionne Warwick-parafrázisa (Walk On By) tûnhet igazán ismerõsnek. Nem meglepõ a Flying Lizards jelenléte sem: õk amúgy is saját átértelmezéseikkel váltak ismertté, s itt is tökéletesen rakják át elektropopba a Curtis Mayfield-féle Move On Up-ot, s naná, hogy zseniális a Slits törzsi ritmikájú Marvin Gaye-adaptációja is. Az igazi kincseket azonban szûk környékérõl gereblyézte össze a két jó érzékkel megvert francia: a már szinte elfeledett kategóriába tartozó belga Poliphonic Size a Mother's Little Helpert fordítja át leszedált hangon elõadott elektro/punk lüktetésbe, a francia Antena The Boy From Ipanemája maga az elektronizált, vészjósló melankólia, s akkor még nem is beszéltünk Elton Motellóról, aki saját, eredetileg Plastic Bertrand-nak gyártott zenei témáját vette vissza egy elegáns gesztussal, s a javított verzió egyértelmû kétértelmûsége (Jet Boy Jet Girl) még mai füllel hallgatva is bátornak hat.
- minek -
District 6/Neon Music 2007
*****
Varró Attila: Kult-comics Noha idõrõl idõre a munkahelyemen is elragad egy-két kollégát "a méltó helyet a képregény-mûvészetnek a kultúra világában!" lelkesedése (amibõl úgy ötévenként egy-egy remek Narancs-cikk is születik), engem, bevallom, mindig is hidegen hagyott e téma. Varró Attila tanulmánygyûjteményétõl sem lettem egy csapásra a comics nagy barátja - ellenben végig érdeklõdéssel olvastam.
A szerzõ három éve publikálja vonatkozó írásait a Mozinet Magazinban. E munkák a legjobb értelemben vett ismeretterjesztés, az értõ mûbírálat és az esszé határvidékén mozognak, és az a fajta rokonszenves tárgyszeretet hatja át õket, ami elengedhetetlen az ilyesfajta úttörésekhez. Merthogy Varró Attila erre vállalkozott: a képregényt a bármely más társmûvészettel egyenrangú, legfeljebb kevésbé bonyolult kódokkal operáló önkifejezési formának tételezi, és az ismert (a híres amerikai comicsok, vagy a mangák) és a kevésbé ismert (például az európai produktumok) alkotásokon és mûfajokon keresztül, ha úgy tetszik, a képregény esztétikáját igyekszik vázolni. Mégpedig lendületesen, szellemes stílusban; ami miatt néha olyan érzése támadhat az olvasónak, hogy az elemzett mû tán fel sem ér az analízis nívójához. A legmegkapóbb azonban az a feltétel nélküli nyitottság, amellyel Varró Attila vizsgálatának tárgyát szemléli, és amely képessé teszi arra, hogy abban is meglássa az értéket, amin a magamfajta egyszerûen keresztülnéz. Illetve nézett - eddig.
B. I.
Mozinet-könyvek 1., 2007, 250 oldal, 1500 Ft
*****
Toni Morrison: Nagyonkék Az amerikai Közép-Nyugat Nobel-díjasától ez a negyedik regény magyarul (a szerzõ elsõ, eredetileg 1970-ben megjelent könyve) - Lázár Júlia szenvedélyesen intonált, pontos mondataiban. Szereplõi szegregált feketék, vágyképük metaforája a kék szem. A fehérek szinte nincsenek is jelen, csak elutasításukban, közönyükben, a múlt egy-egy vérlázító jelenetében - és a fehér gyerekeknek szánt olvasókönyvben, ahonnan a kontrasztos fejezetcímek származnak.
A történet a gyerekekrõl szól, akik hiedelmek és ijedelmek közt növekednek, vágyaik vannak és önérzetük, mélységes tudatlanságuk serdülõ testük tulajdonságait illetõen, de kellõ fantáziájuk, hogy a tudatlanságot áthidalják. A tavaszról az aranyvesszõ jut eszükbe, mert a friss hajtással sokkal jobban fáj a verés. De ez csak az általános háttér, az elõtérben egy tizenkét éves kislány, Pecola tragédiája játszódik.
Borzalmas a felnõttek világa. Pecola anyja frusztrált, meggyötört háztartási alkalmazott, az apa perverz alkoholista. Életüknek egy-egy szép, fiatalkori pillanatát, érzékien megjelenített lehetõségét tönkreteszi maga az életmód: "hagyományos, önmegsemmisítõ, ám korántsem egyedi" szegénységük, az apa múltjában a fehérektõl elszenvedett megaláztatás a törésvonal. A többi felnõtt mind kétes egzisztencia, kiugrott pap, szajha, mind valami alacsonyabbal elégíti ki elérhetetlen vágyát. Már aki nem az õrület és a tudathasadás szélén okoz beláthatatlan kárt a neki kiszolgáltatottaknak. ("Áruld el nekem, uram, hogy hagyhattál annyira magára egy gyermeket, hogy megtalálja az utat hozzám?")
Egyes fejezetekben Faulkner hõseinek agyrémei sejlenek fel, az ötféle nézõpontból elmondott, szaggatott idejû narrációban, a sötét abszurditásban szintén érezni rokon vonásokat az amerikai Dél hatalmas írójával, bár más a tér, az idõ és a "gender". Ami a kirekesztést, a lefokozott esélyeket illeti, akár játszódhatna nálunk is.
Mesterházi Mónika
Novella Kiadó, 2006, 239 oldal, 1590 Ft
*****
Vaskabátok "Kopogtak. A Nagy Detektív pillanat alatt balerinának öltözött át, fekete álszakállt ragasztott, aztán kiszólt: - Szabad! A titkár lépett be. - Ha! - kiáltott a Detektív. - Ön az! Gyorsan ledobta az álruhát. Fõnök úr - szólt a fiatalember izgatottan -, rejtély történt." Természetesen Sherlock Holmes kapta meg imigyen a magáét Stephen Leacocktól (és közvetve, a fordító Karinthy Frigyestõl) A rejtély titka címû kis mûremekben, aminek történetünk szempontjából igenis van jelentõsége, noha történetünk egyáltalán nem a viktoriánus Londonban, hanem jó száz évvel késõbb, egy álmos angol kisvárosban játszódik. Ez a körülmény azonban senkit se tévesszen meg, mert igaz ugyan, hogy az Edgar Wright-Simon Pegg alkotópáros az elmúlt évek-évtizedek hollywoodi zsarufilmjeit osztja ki e tipikusan kisvárosi, ám nagyon is ezredvégi (és jujj, de angol) környezetben, azért az elbánás nagyon is régimódi. Meglehet, az álszakállragasztás és az ebbõl fakadó komikum a múlté, hasonló hatás váltható ki azonban azzal is, ha kigyúrt testû szuperzsaruk helyett két máshonnan, egészen más filmtípusból szalasztott egyenruhást (egy joviális pocakost és egy könyvelõalkatú strébert) helyezünk a hollywoodiasra hangszerelt akciójelenetekbe. Pegg és Wright azonban nemcsak a tengerentúliak kárára viccelõdik, a hazai választékból viszont nem a krimik, hanem a harmatos kisvárosi idillek kerülnek terítékre. Eljárásuk mindazonáltal cseppet sem bántó, s hasonlóan a Holmes-paródiához, tiszteletlenségükben is inkább a tiszteleté a fõszerep.
- kg -
A UIP-Duna Film bemutatója
****
