Korunk egyik legnagyobb zongoraművésze 2005 óta nem hajlandó sem zenekar kíséretével, versenyművek szólistájaként, sem más hangszeres partnerekkel kamarakoncerteken fellépni, kizárólag szólóesteken. Mi rejlik e döntés mögött? Gőg? Az együttműködés készségének hiánya? Aki még nem hallotta Grigorij Szokolovot (1950), talán gondolhat efféléket, ám aki ismeri e kivételes muzsikus senki máshoz nem hasonlítható játékát, tudja, hogy mindez egyvalamiről szól: arról, hogy Szokolov radikálisan maximalista, és nem köt kompromisszumot. Márpedig a versenyműjáték vagy a kamarazene a teremtő megalkuvás művészete. Meg kell alkudni azzal, hogy a másik nem olyan, mint én, esetleg kevesebbet tud. Budapest közönsége még soha nem hallotta Szokolovot versenyművekben és már valószínűleg nem is fogja. Ezért értékes ajándék az új dupla lemez, amelyen egy Mozart- (A-dúr, K. 488) és egy Rachmaninov-versenymű (3., d-moll, op. 30) szólal meg, mindkettő koncertfelvételen (2005; 1995), nagyszerű partnerekkel (Mahler Kamarazenekar, Trevor Pinnock; BBC Filharmonikusok, Yan Pascal Tortelier). Kristályos, tagolt, hangsúlygazdag, áttetsző faktúrájú Mozart-játék, amely a dolgokról való végső tudás tisztaságát hordozza, és a szellem arisztokratizmusát elementáris energiával vegyítő, páratlan szenvedélyű muzsikálás a Rachmaninov-versenyműben.
Mindkét produkció etalon, s mindkettő után egy emberként tör ki üdvrivalgásban Salzburg/London közönsége. A második lemez DVD, Nadia Zhdanova lírai portréfilmje: Grigorij Szokolov – egy soha meg nem valósult beszélgetés címmel. Különös alkotás, amelyben maga Szokolov, ez a végletesen rejtőzködő és zárkózott művész nem szólal meg, csak barátai, művésztársai próbálják megfejteni a személytelen személyesség enigmáját. Egyikük egyszer megkérdezte Szokolovtól: Grisa, mondd, miért próbálsz úgy tenni, mintha léteznél?
Sokolov: Concertos. Deutsche Grammophon, 2017