A könyvet német nyelvterületen biztató előjelek, kedvező ítéletek és a siker delejes mennyiségi adatai övezték. Innen, a keleti vártáról úgy tűnik: a művet egyaránt bizalmába fogadta a német zsurnálkritika (az analízis hosszabb időt igényel) és az olvasói szeszély (az újraolvasás mérési szakasza még nem következhetett be). Akadtak ugyan tartózkodóbb hangnemű olvasói hozzászólások is, sőt szórványosan felhangzottak óvatos kritikusi ellenszavazatok, összességében mégis elúrhodott a közbeszédben Marcel Reich-Ranicki sommás véleménye: értelmes, szórakoztató, briliáns könyv. Martin Lüdke szellemesen "egy fiatal prózaíró öregkori művé"-nek nevezte. Moses Immanuel Stern viszont így vont vállat: "Szórakoztató, értelmes és vicces: ez a legtöbb, amit a könyvről elmondhatunk... De ez minden, az ördögbe is?"
Miről van szó? Kehlmann regénye a 19. század első felének két szellemi nagyságát idézi meg, könnyed kézzel, szemfülesen és találékonyan adagolt fikció keretében; semmiképp nem bármiféle történeti "hitelesség" célzatával. Alexander von Humboldt (1769-1859) 1828-ban Berlinbe hívja egy konferenciára a természettudósokat, többek közt Carl Friedrich Gausst (1777-1855), a nagy matematikust is. (A konferencia csakugyan lezajlott, s talán ez az egyetlen szilárd tény a könyvben; természetesen más tények körvonalai is fel-felderengenek, de már az írói fantázia tarka koloritjában.) Kehlmann könyve úgy építkezik, hogy az író - a Gauss- és a Humboldt-fejezeteket váltogatva - el-elmond valamit a két főszereplő életéből. Az egyikről, Humboldtról - világutazó geológus, biológus és etnológus - megtudjuk, hogy bejárta Új-Spanyolhont, az Egyesült Államokat, felfedezte az Orinocót és az Amazonast összekötő természetes csatornát, megmászta a világ legmagasabb hegycsúcsát, százával gyűjtötte az állatokat és növényeket, papagájokkal csevegett, halottakat ásott ki, de főleg és mindenekelőtt: mindig mindent felmért, lemért, megmért. "Amitől félünk, azt megmérjük" - mondja a szerző. A másikról, Gaussról - matematikus, fizikus, csillagász, a tér görbületének felfedezője - pedig megtudjuk, hogy a szegénység tengerfenekéről indult, "nincsenek emlékei", az édesanyja írástudatlan és idejekorán megöregedett. Továbbá azt, hogy igencsak bogaras, örökké veszekedhetnékje támad, "szeret gondolkodni", s hogy életében csak hébe-hóba hagyta el Göttingent, mert minduntalan fázott az utazástól. Míg a homoszexuális Humboldt könnyűszerrel lemond a nőkről, Gauss nem bírja nőtlenül; igaz, a nászéjszakai gerjedelem közben is arra gondol, hogyan vethetne papírra egy éppen kiötlött matematikai képletet. A mű vége táján a két főhős személyesen is találkozik Berlinben. Gauss fia, Eugen börtönben ül, őt kellene kiszabadítani. Pár lap erejéig felvillannak a porosz rendőri viszonyok, s az olvasó derűsen, s vélhetné, két furcsa nagyságról tájékoztatva teszi le kezéből a könyvet.
Kehlmann ugyanis rugalmasan körít az ismert tények mellé számtalan mulatságos, meghökkentő és elevenen megkomponált epizódot. Két nagyember szembesül a külvilág káoszával, egy-egy lenyűgöző eszme oltalmában. Humboldt a nagyvilágot, az egészet keresi, csaknem gargantuai tudományos étvággyal, fáradhatatlan kíváncsisággal, mérőeszközökkel sokrétűen felszerelkezve. Gauss odabent, a tudós kamrájában kutatja azt - hogy Goethét idézzük -, "was die Welt im innersten zusammenhält" ("ami a világot legbelül összetartja"). Emberileg egyikük sem hibátlan. Ellenkezőleg: mindkettő sokszor ellenszenves. A könyv inkább szatirikus vázlat, semmint széles körű életrajzi, szellemtörténeti vagy lélektani tabló. Az író felsorol, emleget, utal, megidéz, és csak nagy ritkán bont ki helyzeteket, elvétve mélyül el némely szemléleti ponton, csupán átabotában törekszik atmoszferikus meggyőzésre. Modora szikár, humora szinte a szöveg bőre alá rejtett, iróniája nem nyomasztó és nem komolytalan. Lendülete soha nem ragadja túlzásokra, éles megjegyzésekre vagy ízléstelenségre. Az olvasó inkább a felület mögött sejtheti meg a két figura hallatlan méreteit, mégpedig több irányban is: egyrészt érzékeljük a világ megismerésére irányuló mohóságot, a felvilágosult eszmélet mámorát, a tények kiváltotta részegséget; másrészt azonban látnunk kell a két tudós emberi gyöngeségeit, tudáshalmozó törtetését, más világokkal szembeni tapintatlanságát és emberi kíméletlenségét. Humboldt például - ezt rögtön a könyv elején halljuk - kiás két indián tetemet, és hosszú ideig hurcolja magával őket; mit érdekli őt az idegen kultúra előírása, mit érdekli a higiénia vagy a halott "személyiségi jogai"? Világosan tárul itt elénk Theodor Lessing (a nácik által 1933-ban meggyilkolt filozófus) elemzése: minden Logosz és Ethosz hátterében az emberi szükségállapot áll, úgyhogy abból, ahogyan élünk s ítélünk, végül is az derül ki, mitől szenvedünk. Kehlmann ábrázolása a személyek életrajzát tudományos mitológiájuk tényeibe ágyazza, s mintegy igazolja az utóbbi fél évszázad tudományelméleti félelmeit. Friedrich Heer írja: "A párbeszéd hiánya olyan emberek közt zajlik, akik az Ész részleges bűvöletében képtelenek észre-venni a Másikat... A mai 'tiszta tudomány' gettóvilága nem tágabb, sőt szűkebb, mint a közép- és késő középkor teológusainak zárt karámja." Word E. Evans kétségbe vonja, hogy "a mai tudósok normális emberek-e még". John Platt pedig felteszi a kérdést: nem fogjuk-e felakasztani az összes tudóst egy szép napon - az atomháború utáni sivatagban?
Daniel Kehlmann könyve mögött efféle etikai megfontolások medermunkáját érzékeljük. Könyve kissé száraz, kissé túl egyenletes, hiányzik belőle a metafizikai tartalmak fagyos légköre, a világ feltárásával együtt járó borzalom komolyabb ecsetelése, valamely mélyebb emberi megrendültség süvítő szele. A német eredeti ügyesen kerüli el a nyelvi ábrázolásnak azt a buktatóját, hogy a figurák régies vagy modernizált beszédet használjanak-e: Kehlmann a párbeszédeket függő módban fogalmazza (még a kiélezett helyzetben elhangzó részeket is, amelyeket nem szokás függőben írni), s ezzel bizonyos látszat-autenticitást ér el a német szövegben. Az író ily módon is jelzi, hogy nem "valóságot" vagy "félvalóságot", hanem csak fikciót mond el, egy sajátos, majdnem azt mondtam: virtuális dokumentáció keretében.
A könyvet magyarul Fodor Zsuzsa gondos, visszafogott fordításában olvashatjuk.
Magvető, Budapest, 2006, 296 oldal, 2690 Ft
