Az impala nem őshonos állat Ausztráliában, viszont egy Kevin Parker nevű 26 éves multiinstrumentalista az utóbbi időben sokat tett azért, hogy a kontinensnyi országra sok popzenerajongó már ne csak a kengurukról és a koalákról asszociáljon. Amikor ezek a sorok megjelennek, a Lonerism már ott díszeleg számos év végi lista élén vagy élmezőnyében, és ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen már a tavalyelőtti Innerspeaker is bizonyította, hogy nagyon izgalmas produkcióval van dolgunk. És mindebben a legszebb az, hogy a lemez(ek) szinte összes hangjáért Parker felelt - ritka, hogy egy dalszerző-énekes érdemei között a dobtudását is ki kelljen emelni.
A Tame Impala számainak ütemei hallatán a megboldogult John "Bonzo" Bonham is csettintene, és ez tényleg még csak az alap, amire izgalmasabbnál izgalmasabb rétegek épülnek. Mindez a Mercury Rev és a Flaming Lips holdudvarába tartozó szuperproducernek, Dave Fridmann-nak, az alt-rock Phil Spectorjának is köszönhető, aki már az MGMT-vel bizonyította, hogy a fiatal zenészek is jó kezekben vannak nála. A Lonerism előképe állítólag egy némileg obskúrus Todd Rundgren-lemez a 70-es évek első feléből, de leginkább az 1966-67-es Beatlesig kell visszamennünk ahhoz, hogy megtaláljuk a gyökereket. Az előző albumhoz képest kevesebb a gitár, ami annak is köszönhető, hogy Parker felfedezte az analóg szintiket, igencsak hangsúlyos a basszus, az énekrészek több mint kétharmada pedig durván szét van visszhangosítva. Az egész mű nagy, összefüggő pszichedelikus hömpölygés teljesen egyenrangú dalokkal, melyek közül egyedül az Elephant lóg ki - olyan, mintha a Pink Floyd glames verzióban adná elő a One Of These Dayst. A többi szám a Revolver/Sgt. Pepper/Magical Mystery Tour irányvonalán mozog, de nem túl plágiumgyanúsan: örülhetünk hát, hogy Ausztrália újabb kiemelkedő énekes-dalszerzővel járult hozzá a poptörténelemhez.
Modular/Universal, 2012
