Magyar Narancs: Figyeltem a próba közben, és roppant energikusan vezényelt. Mai napig is kendóval és szumóval tartja karban magát?
Kobayashi Ken-Ichiro: Dehogy, az már a múlté! A sport persze ma is fontos szerepet játszik az életemben - minden este futok, és elég sokszor veszem a kezembe a golfütőt is. Ha tehettem, régebben még baseballedzésekre is eljártam, de ma már erre sem időm, sem energiám.
MN: Energiának nem lehet híján, hiszen ebben a hónapban végiglátogatta az ország nagyobb városait, s különböző zenekarokkal adott koncerteket.
KKI: Ha ezzel mérni lehet az erőállapotomat, akkor valóban nincs okom panaszra, hiszen rövid idő alatt megfordultam Miskolcon, Szombathelyen, felléptem a Danubia zenekarral, s holnap (november 21-én - T. G.) a MÁV Szimfonikusokat vezénylem a Zeneakadémián. Mindebben nemcsak az a tény tölt el örömmel, hogy ehhez a feszített tempóhoz van még bennem szufla, de az is, hogy lehetőségem nyílik különböző magyar zenekarokkal együtt dolgozni.
MN: S nem bánja, ha egy-egy ilyen alkalommal nem jut ideje régi együttesére, az Állami Hangversenyzenekarra?
KKI: Egyáltalán nem! Kifejezetten örülök, hogy nem kell állandóan őket zavarni, s megismerkedhetem a magyar klasszikus zenei élet más kiválóságaival is!
MN: Nincs ebben valami tudatos távolságtartás? Az interjúra készülődve szembesültem például azzal a ténnyel, hogy alig találok önnel készült interjút...
KKI: Ennek egy oka lehet: rövid ideig tartózkodom Budapesten, s az időm akkor is igen szűkre szabott. Dolgozom a Cseh Filharmonikusokkal, akikkel három év alatt szeretnénk rögzíteni Beethoven és Brahms valamennyi szimfóniáját, s közben évente kétszer két hónapot eltöltök Arnheimben, az ottani filharmonikus zenekar vezető karmestereként. Ráadásul utóbbiakkal kétévenként japán turnéra is megyünk. Mi más oka lenne, mint hogy nincs időm sűrűbben Budapestre jönni?
MN: Talán némi neheztelés. Egy 1989-ben önről írott könyv tanúsága szerint a korabeli zenei kritika nagyágyúi - Pernye Andrástól Kroó Györgyig - egy emberként tisztelegtek ön előtt. Az újabb nemzedék ítészei ellenben kifejezetten nem bánnak önnel kesztyűs kézzel.
KKI: A kritikusok rólam alkotott véleménye kevésbé lényeges, a legjobb ítéletet mindig a hallgató és a zenekar hozza meg. Annál nagyobb a kritikusok felelőssége a zenével szemben, mert egy-egy felkészületlen vagy meggondolatlan írás sokkal többet árthat a műfajnak, mint egy rossz előadás. Minden zenéről író embernek meg kell értenie, hogy zenekar és hallgatósága egy családot alkot, s csodálatos előadások akkor születnek, ha közöttük életre kel az ehhez szükséges összhang. Az én lelkiismeretem ebben a kérdésben teljesen nyugodt, mert meggyőződésem, hogy abban az időszakban ez a kötődés létezett az együttes és a publikum között. Talán az akkori ítészek ezt méltányolták kifejezetten.
MN: Ha visszagondol az 1987 és 1992 közötti évekre, mit tart ezenkívül kiemelendő eredménynek?
KKI: Szerettem volna egy világhírű zenekart felépíteni, olyat, amelynek erényeit országhatárokon belül és kívül is elismerik. Olyan együttest, amelyik bírja a teljes szimfonikus repertoárt, de nem kivagyiságból, hanem azért, hogy a közönséget minél magasabb színvonalon szórakoztathassa. S mindezen felül termékeny alkotói kapcsolatba szerettem volna kerülni a zenészekkel, az alkotókkal, mert számomra mindig a zeneszerző, a zenekar és a publikum a legfontosabb. Bármelyik kérdést vizsgálom, úgy érzem, teljesítettem a vállalásaimat.
MN: Válaszaiból mintha az tűnne ki, hogy elsősorban a közönséget tartja mértékadónak a zene megítélése szempontjából...
KKI: Ez így is van, főként akkor, amikor a következő generáció soraiból egyelőre lasszóval kell fogni a hallgatóságot. Azért, hogy ez változzon, már mindannyian felelősek vagyunk - komponisták, zenészek, kritikusok. Hiszen kinek alkotunk, ha nem a közönségnek? Ki hallgat minket, ha nem a közönség? Nem gondolom, hogy a zene válságban lenne, bár kétségtelenül pénzszűke van, s a válsághírek hatására az emberek kétszer is meggondolják, kiadjanak-e ezreket egy-egy koncertért. Én mégis úgy gondolom, hogy a zene él, és az objektív körülmények ellenére belső állapota nem rosszabbodott. De hogy ne is rosszabbodjon, azért tenni kell, főleg úgy, hogy magas színvonalú, a közönségnek tetsző produkciókat nyújtunk.
MN: Ha ennek érdekében kezdeményező szerepbe léphetne, milyen előadásokat valósítana meg szíve szerint? Vagy visszatérne eredeti mesterségéhez, a komponáláshoz?
KKI: Ha léphetnék, de nem léphetek, mert nem én diktálom a feltételeket. Megyek, ahová hívnak, s ott megteszem, ami tőlem telik. Ne felejtse el, maholnap betöltöm a hetvenedik életévemet, fáradok már! Ha mégis választhatnék, akkor Magyarországon minél több Brucknert dirigálnék, egyébként pedig szívesen fordulnék Mahler művei felé. Ami a zeneszerzést illeti, évek óta nem komponáltam újabb művet, de talán nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy felkértek egy filmzene megalkotására. A japán származású rendezővel közös szüleményünk vélhetően 2011-ben készül majd Kanadában, s reményeim szerint az egész világon bemutatják. Egyelőre annyi világos, hogy nem ragaszkodik a kortárs zenéhez, így elég széles skálán mozoghatok.
MN: Annak idején a karmesterverseny döntőjében megkérdezték öntől, kit tekint példaképének az idősebb karmesterek közül. Van már olyan fiatal karmester, akinek hasonló körülmények között elhangzó, önt megnevező nyilatkozatát szívesen venné?
KKI: Ha van is, semmiképpen sem árulom el, nehogy sértődés legyen belőle!
