Magyar Narancs: Miért az énekes-dalszerző hagyományban érzed a leginkább otthon magadat?
Barkóczi Noémi: Először olyan zenéket dolgoztam fel, amelyeket kamaszként hallgattam – Foo Fighters, Arctic Monkeys –, de aztán hamar felfedeztem olyan előadókat, mint Alanis Morissette, KT Tunstall vagy Lisa Hannigan. Az ő zenéjükről azt éreztem, hogy ezt én is tudnám csinálni, és ez inspirálóan hatott rám. Hogy én is ilyen zenét játszom, abban biztosan szerepe volt az introvertáltságomnak is. Ha mindennap a barátaiddal lógsz a kocsmában, természetes, hogy zenekart alapítotok. Az én életemből ez a közeg kimaradt, ilyen zenét viszont egyedül is tudtam játszani.
MN: Nehezebb volt vidéken elkezdeni zenélni? Vagy a fővárostól és az aktuális zenei trendektől való távolság segített megtalálni a saját hangodat?
BN: Békéscsabai vagyok, az elég messze van Budapesttől, de egyébként sem jutott eszembe, hogy feljárjak Pestre bulizni. Sokáig csak egy szál gitáros, fingerpicking folk-blues zenéket hallgattam, mint Joni Mitchell, Linda Perhacs, Nick Drake vagy Laura Marling, és ez biztos hatott a stílusomra is. Pesten hamarabb változott volna a zenei ízlésem, ahogy ez a felköltözésem után meg is történt. Egy darabig volt bennem egy erős kívülállóérzés Budapesten, de nagyon örültem, amikor először meghívtak a Rakéta Fesztiválra. Később aztán meghatározó élményem lett a pesti hálószobapop-színtér. Békéscsabán és Egerben, ahová filmszakra jártam, főleg alternatív-indie és rock-metál együttesekkel találkozhatott az ember, és izgalmas volt felfedezni ezeknél nehezebben behatárolható zenéket.
MN: Pár éve azt mondtad, ebben az időben kicsit olyan volt neked a zenélés, mint a kötelező tantárgy az egyetemen: letudtad a vizsgákat, de nem találtad meg benne önmagadat. Miért nem?
BN: A prózai oka az volt, hogy sok energiát elvitt a megélhetés. Máig küzdök azzal, hogy egyensúlyt teremtsek a munka, az emberi kapcsolatok fenntartása, a pihenés és a zenélés között. Többre értékelem, ha a barátaimmal lehetek, minthogy leüljek zenélni. Egyébként is nehezebben tudok belefeledkezni a zenélésbe, mint középiskolás koromban. Az új lemez dalainak nagy része is úgy született, hogy Covid-gyanúval otthon töltöttem két hetet, és akkor ki tudtam zárni minden más zavaró tényezőt.
MN: És a nem prózai okok?
BN: A leterheltség belevitt egy rossz spirálba. Egyre nehezebben ültem le zenét írni, egyre kevésbé jöttek a sikerélmények, viszont a kvázi kötelező rész, a koncertezés megmaradt. Kezdett kiveszni a zenélésből az öröm, és sokat tépelődtem, hogy kell-e ez egyáltalán nekem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
