András kapitány, a gótikus zenetudós – Esterházy minden egyes szava telibe talált ezúttal is. Wilheim András valóban kapitány volt, aki véleményét a világ dolgairól gránitszilárd alapokra fektette. Tudta, hogy ha választott vezércsillagait követi, akkor nagyon sok mással szemben erős fenntartással kell viseltetnie. Harci riadót fújt csaknem minden ellen, ami „comme il faut”. Arcéle, hajviselete a budavári palota Zsigmond kori szobrait mintázta. És zenetudós is volt, noha saját bevallása szerint megcsömörlött a klasszikus zenetudománytól. Semmi sem állt tőle távolabb, mint holmi tudományos karrier tudatos építgetése. Egyenesen lételemévé vált a kívülállás, a kirekesztettség, a külön út kitaposása. Ő volt a szakma egyszemélyes ellenzéke. A szamárlétrán buzgólkodás, tudományos fokozatok és fontos pozíciók elfoglalása helyett kizárólag a szellem közegében kívánta pozicionálni magát, általa választott mesterei körében. Egy előadásában arról beszélt, hogy minden komponista maga teremti meg a saját múltját a zenetörténet végtelen tárházából; a saját tradícióját, amelyhez kapcsolódni tud. Így választotta ő is mestereit, egytől egyig „különutasokat”: Simon Albertet (Jumit), Dobszayt, Kurtágot s a csaknem kortárs Fodor Gézát. S különös módon e mesterek hamarosan munkatársuknak tekintették. Kurtág és Wilheim: András hozzájárulása a Kafka-töredékek végső formájának kialakulásához egészen ritka példája zeneszerző és famulusa szoros együttműködésének. Dobszay László őt választotta a Schola Hungarica számtalan hanglemeze zenei rendezőjének. Kapcsolatukat Fodor Gézával ő maga jellemezte egymás kitartó pallérozásának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
