A lemez, amelynek nem megvásárlására, vagyis kereken kimondva, bojkottjára maga a CD főhőse, Jonas Kaufmann szólította fel rajongóit közösségi oldalán: így vonulhat be a hangfelvételek történetébe az az áriaválogatás, amellyel a Decca „búcsúztatta” elszerződött tenorsztárját. Mi azért persze így is örömünket lelhetjük a 2007 és 2010 között rögzített felvételek antológiájában, elvégre Kaufmann már ekkor is rendre mesternek bizonyult. Pompásan uralt tenorja, modulálókészsége, szövegkezelésének érzékenysége, személyiségének autoritása, kivételes énekesi intelligenciája mind-mind egészen lenyűgöző, s a verista áriák sorát hallva különösen érzékletessé válik a nagy német énekes talán legszebb erénye: a férfiszenvedély egész kisvilágának, minden szélsőségének nyílt kijátszása. Valamint két részletben, a Renée Fleminggel előadott Puccini-duettben (A fecskéből) és az Eva-Maria Westbroekkel énekelt Giordano-szerelmi kettősben (az Andrea Chénier legvégéről) Kaufmann hangjának és énekesi személyiségének simulékonysága, összeillő készsége ejtheti ámulatba a hallgatót. Ám hogy (vélt) negatívumot is említsünk: már e bő fél évtizedes áriafelvételeken is feltűnhet a tenor hajlandósága a hiperbensőséges mikrofonéneklésre, amely a meghittség és a személyesség túlhajtásával olykor már-már egyik-másik szám alapkarakterét veszélyezteti. Ez a modorosság, amely persze a fentebb elősorolt szép erények közvetlen leszármazottja, például különösen egyedivé – és problematikussá teszi Maurizio első áriáját (La dolcissima effigie) Cilea operájából, az Adriana Lecouvreurből: a túlárnyalás, a befelé éneklés érzetét keltő manierizmus minden más nagy tenorétól megkülönbözteti Kaufmann számindítását. Az énekesi hitel természetesen még így is imponáló, s az ilyesmi el is kél az olyan számok előadásakor (Ponchielli: Litvánok!), melyeket jószerint hírből se ismer a magát tájékozottnak vélő operabarát.
Decca, 2015
