A Glass House Project a holokauszt-emlékév rendezvényeként valósult meg a New York-i Balassi Intézet kezdeményezésére, de zenei vezetője, a nálunk főleg a Klezmaticsból ismert Frank London (trombita) garanciát jelentett arra, hogy az áldozatokról való megemlékezés ne essen távol a háborús bűneinkkel való szembenézéstől. Amiként számára a tradicionális vagy szakrális zsidó zenék előadása sem képzelhető el más irányzatok megkerülésével. Így hát olyan zenésztársakat választott, akik nem csak a klezmer iránti alázatukkal, hanem nyitottságukkal, eredetiségükkel és új hangok teremtésének a képességével tűntek ki.
Aram Bajakian (gitár) Lou Reed utolsó formációjában játszott, már miatta is biztosra mehettünk: itt valami zajos és városi produkciót fogunk hallani. Mellettük az argentin Pablo Aslan (bőgő), az izraeli Yoni Halévy (dob) és a brooklyni Jake Shulman-Ment (hegedű) alkotta a New Yorkban tanyázó szekciót, és három magyar zenész csatlakozott hozzájuk: Lukács Miklós (cimbalom) cigány dallamokkal, Szirtes Edina Mókus (ének, hegedű) magyar népzenei motívumokkal és Ágoston Béla (fúvós hangszerek) a Csárdáskirálynő feldolgozásával gazdagítva a repertoárt. Mint ismeretes, Hitler nagy rajongója volt Kálmán Imrének, fel is ajánlotta a „tiszteletbeli árja” címet neki, de ő inkább emigrált. Ami épp olyan tiszteletre méltó, mint a svájci diplomata, Karl Lutz tette, aki a Vadász utcai Üvegházban 1944-ben zsidók ezreit bújtatta, majd menekítette Izraelbe.
Hozzám nagyon közel áll a múlttal és a traumákkal való foglalkozásnak az a módja, amit ez a társaság bemutatott: amiben együtt tud lenni a beleélés és a távolságtartás, a hagyomány és a frissesség, a megrendültség és a humor – amiben valamennyi előadó a legjavát mutathatja, és közben elképesztő csapatjáték folyik. És amiben szinte tök mindegy, hogy zsidó vagy nem zsidó. Mondhatni, le a kapedlivel!
Budapest Music Center, január 29.
