Koncert

The Glass House Project

  • m. l. t.
  • 2015. március 7.

Zene

A Glass House Project a holokauszt-emlékév rendezvényeként valósult meg a New York-i Balassi Intézet kezdeményezésére, de zenei vezetője, a nálunk főleg a Klezmaticsból ismert Frank London (trombita) garanciát jelentett arra, hogy az áldozatokról való megemlékezés ne essen távol a háborús bűneinkkel való szembenézéstől. Amiként számára a tradicionális vagy szakrális zsidó zenék előadása sem képzelhető el más irányzatok megkerülésével. Így hát olyan zenésztársakat választott, akik nem csak a klezmer iránti alázatukkal, hanem nyitottságukkal, eredetiségükkel és új hangok teremtésének a képességével tűntek ki.

Aram Bajakian (gitár) Lou Reed utolsó formációjában játszott, már miatta is biztosra mehettünk: itt valami zajos és városi produkciót fogunk hallani. Mellettük az argentin Pablo Aslan (bőgő), az izraeli Yoni Halévy (dob) és a brooklyni Jake Shulman-Ment (hegedű) alkotta a New Yorkban tanyázó szekciót, és három magyar zenész csatlakozott hozzájuk: Lukács Miklós (cimbalom) cigány dallamokkal, Szirtes Edina Mókus (ének, hegedű) magyar népzenei motívumokkal és Ágoston Béla (fúvós hangszerek) a Csárdáskirálynő feldolgozásával gazdagítva a repertoárt. Mint ismeretes, Hitler nagy rajongója volt Kálmán Imrének, fel is ajánlotta a „tiszteletbeli árja” címet neki, de ő inkább emigrált. Ami épp olyan tiszteletre méltó, mint a svájci diplomata, Karl Lutz tette, aki a Vadász utcai Üvegházban 1944-ben zsidók ezreit bújtatta, majd menekítette Izraelbe.

Hozzám nagyon közel áll a múlttal és a traumákkal való foglalkozásnak az a módja, amit ez a társaság bemutatott: amiben együtt tud lenni a beleélés és a távolságtartás, a hagyomány és a frissesség, a megrendültség és a humor – amiben valamennyi előadó a legjavát mutathatja, és közben elképesztő csapatjáték folyik. És amiben szinte tök mindegy, hogy zsidó vagy nem zsidó. Mondhatni, le a kapedlivel!

 

Budapest Music Center, január 29.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.