A Prodigy a rave-korszak egyik legszórakoztatóbb és legígéretesebb zenekaraként indult, hogy azután néha már irritáló gépzenei cirkusszá avanzsáljon. Kifejezetten lusta zenekarról van szó, 28 éves fennállásuk alatt ez a mostani még csak a hetedik albumuk, így azután – cinikusan fogalmazva – kevéssé kell törekedniük arra, hogy megújuljanak; teljesen elegendő a kilencvenes évek közepére kikristályosodott, mondhatni klasszicizálódott röfögős-ordítozós stílusukat feleleveníteni, és az amúgy is hatásvadász megszólalást ötvözni a basszusban nehéz kortárs tánczene (néha kissé bunkó és primkó) újításaival. A No Touristsban ennek megfelelően rengeteg az utalás a zenekar első dicsőséges évtizedére, leginkább arra a három albumra, amelyeket mindenki betéve ismer, akár imádja, akár gyűlöli azokat. A stilizált rockzenei elemeket szublimált formában tartalmazó szerzemények – lehetőség szerint csutkára csavart hangerőn – voltaképpen egyetlen célra alkalmasak: a rave, illetve a stadion big beat aranykorának némi ugrándozással teljes, nosztalgikus felelevenítésére. Üdítő látni, hogy Liam Howlett, Keith Flint és Maxim ennyi idő elteltével sem untak rá a döngölős-visítós breakbeatre, a Light up the Sky, a Fight Fire with Fire vagy a Give Me a Signal semmivel sem rosszabbak, mint bármi, amit az utóbbi két évtizedben csináltak. Látszatra egyszerű zene ez, de nehéz jól csinálni, és el kell ismerni, a Prodigynak ez még mindig megy, ezért is jár nekik a nagyszínpad.
Take Me To The Hospital/BMG, 2018
