Lemez

The Prodigy: No Tourists

  • - minek -
  • 2019. január 20.

Zene

A Prodigy a rave-korszak egyik legszórakoztatóbb és legígéretesebb zenekaraként indult, hogy azután néha már irritáló gépzenei cirkusszá avanzsáljon. Kifejezetten lusta zenekarról van szó, 28 éves fennállásuk alatt ez a mostani még csak a hetedik albumuk, így azután – cinikusan fogalmazva – kevéssé kell törekedniük arra, hogy megújuljanak; teljesen elegendő a kilencvenes évek közepére kikristályosodott, mondhatni klasszicizálódott röfögős-ordítozós stílusukat feleleveníteni, és az amúgy is hatásvadász megszólalást ötvözni a basszusban nehéz kortárs tánczene (néha kissé bunkó és primkó) újításaival. A No Touristsban ennek megfelelően rengeteg az utalás a zenekar első dicsőséges évtizedére, leginkább arra a három albumra, amelyeket mindenki betéve ismer, akár imádja, akár gyűlöli azokat. A stilizált rockzenei elemeket szublimált formában tartalmazó szerzemények – lehetőség szerint csutkára csavart hangerőn – voltaképpen egyetlen célra alkalmasak: a rave, illetve a stadion big beat aranykorának némi ugrándozással teljes, nosztalgikus felelevenítésére. Üdítő látni, hogy Liam Howlett, Keith Flint és Maxim ennyi idő elteltével sem untak rá a döngölős-visítós breakbeatre, a Light up the Sky, a Fight Fire with Fire vagy a Give Me a Signal semmivel sem rosszabbak, mint bármi, amit az utóbbi két évtizedben csináltak. Látszatra egyszerű zene ez, de nehéz jól csinálni, és el kell ismerni, a Prodigynak ez még mindig megy, ezért is jár nekik a nagyszínpad.

Take Me To The Hospital/BMG, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.