Lemez

Cecilia Bartoli – Antonio Vivaldi

Zene

Legyünk egészen őszinték, Cecilia Bartoli hangját és művészetét valójában senki sem kedveli. Ez a kijelentés persze legfeljebb első pillantásra kelthet megütközést, hiszen mindössze újrafogalmazza az eleven evidenciát: az énekesnő ízlésválasztó voltát. Bartoliért rajongani lehet (sőt számunkra egyenesen muszáj) – és hát az is legitim és becsületes viszonyulás, ha valaki háromnapos hideglelést kap az olasz énekesnő szélsőséges előadói temperamentumától meg hiszteroid koloratúrás futamaitól. Merthogy tagadhatatlanul akár így is lehet reagálni az emberi-művészi jelenségre, amelynek felfokozott önazonossága mondhatni Wagner Tannhäuser-ideálját idézi: „soha és sehol sem csak »egy kicsit« valamilyen, hanem mindig teljesen és egészen az”.

Az elmúlt három évtized során így vetette bele magát Bartoli, teljes erőbedobással, valamint példás kutatói buzgalommal, Agostino Steffani művészetének, a nagy kasztrált énekesek meg Maria Malibran repertoárjának, vagy épp az orosz cári udvar barokk operajátszásának fölfedezésébe – és fölfedeztetésébe.

És talán mindenekelőtt: Antonio Vivaldi operai életművének megelevenítésébe. Az 1999-es The Vivaldi Album érdemei e téren vitán felül állnak, és nincs semmi túlzás az idősebb kollegina (és egyfajta énekesnői szerepelőkép), Marilyn Horne sarkos kijelentésében, mely szerint a tény, hogy Vivaldi ma újra él, Cecilia Bartolinak köszönhető. (Természetesen a vokális művek, s nem a Négy évszak Vivaldiját értve ez alatt.)

Majd’ két évtized elteltével Bartoli most új árialemezt szentelt a rőt pap zavarba ejtően terjedelmes operai életművének, s a hangzó végeredmény legkézenfekvőbb jelzője ismét csak a bámulatos lehet. Vivaldi teljesítményén kezdve a sort: az Il Giustino kivételével még az operacímek is mások e lemezen, nemhogy a felhangzó áriák, s a többé-kevésbé ismeretlen címek és kezdősorok mögött virtuóz, olykor pedig ráadásul eszményien szép számokat lelünk. Az Orlando furioso Ruggiero-áriájának (Sol da te, mio dolce amore) pasztorális varázshangulata, Cesare rebbenékeny lírájú magánjelenete (Se mai senti spirarti sul volto – Catone in Utica), vagy éppen az Andromeda liberata elhangzó elégikus részlete (Sovente il sole) a formai tökély és a hatáskeltés olyan magaslati szintjét jelzi, akár a händeli Lascia la spina.

Mindhárom említett Vivaldi-ária felvétele jól bizonyítja egyszersmind Bartoli egyik nagy in­tellektuá­lis erősségét, a mindenkor jó érzékű partnerválasztást is. A Sovente il soléban gyönyörű hegedűszólót elővezető Jean-Chris­tophe Spinosi együttese, az Ensemble Matheus optimális játszótárs: a hangszeres kíséret hol az aurateremtő erejével, hol meg a vetélkedő hajlandóságával szolgálja az ügyet. Cecilia Bartoli velük, mellettük és előttük dicsőül meg újra és újra. Nemcsak a stílusbiztonságával, a három évtized elteltével is karcmentes és félreismerhetetlen hangszínével vagy a technikájával, mely utóbbi talán ha egyetlen ponton (Combatta il gentil cor – Tito Manlio) botlik egy szabad füllel is észlelhetőt, hanem a pucér lelkével. Mert Bartoli még most is sokkal fontosabbat tud kínálni számunkra a saját, fentebb méltatott operatörténeti hatásánál.

Decca CD, 2018

Neked ajánljuk