Szigorúan pillanatnyi formáját tekintve Budapest harmadik legjobb Mahler-zenekara látta vendégül a világhírű amerikai baritont, s adott egyúttal érdekesen szerkesztett Mahler–Schubert-hangversenyt múlt kedden este. A befejezetlen X. szimfónia első tétele részletszépségekben gazdagon, ámde egészében mégis némiképp fókusztalanul hangzott fel, s ebben lehetett érdemi szerepe a vezénylő Héja Domonkosnak is, aki engedte helyenként túl vastaggá válni a Concerto Budapest hangzásképét. A program főszámában, a Thomas Hampson ajkán megszólaló Gyermekgyászdalok megrendítő ciklusában sem mindenkor tűnt ideálisnak a zenekari kíséret: talán az összeszokottság hiánya tette, talán valami más, de az amerikai dalnok által megvalósított finom megoldások némelyikére nem tudott reagálni az együttes. Hampson azonban valósággal tündökölt ezen az estén, még ha furcsa is ilyesmit leírni egy ennyire szomorú témájú dalciklus előadójával kapcsolatban. Az apai gyász megszólaltatójaként tökéletesen érvényesítette dalénekesi intelligenciáját és kultúráját (ez a kettő korántsem ugyanaz), s lényének rokonszenves pasztellárnyalata, az elsöprő erő hiánya, amely az operaszínpadon olykor az optimálisnál kevesebbnek érzékelteti működését, itt éppenséggel csak erősítette a kívánt hatást: a valamilyen formájában mindnyájunkat oly közelről érintő veszteség felidézését és hangzásélménnyé nemesítését. A bokáit huszártiszt módjára összecsapó Hampson távozása és a szünet után Schuberttől is egy befejezetlen szimfónia, helyesebben a Befejezetlen szimfónia következett: ismerős, biztos és hálás terepet kínálva a zenekar és karmestere számára. Jól formált, szép arányokat hallató, koncentrált előadásban szólalt meg mindkét tétel, s egészen hasonló dicséretet mondhatunk a ráadásképpen megszólaltatott Rosamunda-részletről is.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 25.
