Lemez

World music: helyben

Zene

vagyunk. Ez itt az afrobeat királysága. Na és a legjobb görög konyha. Aztán jöhet a voodoo.

Tony Allen: Film Of Life A Nigériában született, de 1984 óta Európában (előbb Londonban, majd Párizsban) dekkoló Tony Allen hetvennégy éves, és népszerűbb, mint valaha – írnám, ha tudnám, hogy mit jelent a népszerűség. Ami biztos: Fela Kuti dobosaként és Africa 70 nevű együttesének zenei rendezőjeként Tony Allen Fela jobbkeze volt az afrobeat megteremtésében, de könnyen lehet, hogy a bal is. Miután odébbállt, többek közt Ray Lema és Manu Dibango dobosaként tette a dolgát, és csak az ezredforduló után aktivizálódott alanyi jogán újra, jelentős szerepet vállalva az afrobeat-revivalből, és egyben fel is frissítve azt az aktuális széljárással. Partnerei közül a Blur-főnök Damon Albarn emelhető ki, aki már a 2002-es Home Cooking című albumán is észrevétette magát, és azóta is puszipartnerek, tessék csak a The Good, the Bad & the Queen, a Rocket Juice and The Moon vagy az Africa Express projektekre gondolni.

A Film Of Life albumot beharangozó kislemez, a Go Back is közös művük, és mi több, elképesztően jó szám. Az ugyancsak közös Tiger’s Skip egy körrel lemaradt, de semmi sem lehet fenékig tökély. Ezzel együtt korántsem véletlen, hogy a Film Of Life az európai világzenei rádiósok listavezető­je decemberben, azaz hogy nap­jainkban ez folyik minden jobb csapból. A címe alatt Tony pályafutása értendő, és ami arról elmondható, az a számaiban is tetten érhető. Benne van vaskosan a joruba ritmusokat funkkal és dzsesszel súlyosbító klasszikus afrobeat, a pszichedelikus pop és az old school funky, a frissesség és a múlt idő. Továbbá az afro­beattől (szinte) elválaszthatatlan társadalmi elkötelezettségnek sincs híján: a Go Back és az ugyancsak rendkívüli Boat Journey azokról szól, akik egyetlen lapra, a menekülésre teszik fel az életüket – ahogy 2013 októberében az olasz Lampedusa-sziget partjainál elsüllyedt hajó afrikai áldozatai tették.

Tony Allen mindig is úgy tekintett a dobszerkójára, mintha az egy zenekar volna. Mintha a bőrnek énekhangja lenne. És ami a csúcs, hogy tényleg. Pedig épp hogy csak érinti… (JazzVillage/Harmonia Mundi, 2014)

 

 

 

 

Imam Baildi: III Hol volt, hol nem volt, a legenda szerint egy muszlim imám egyszer annyira elbódult a paradicsommal töltött sült padlizsán illatától, hogy menten elájult. De ha nem is így esett meg pontosan, az Imam Baildinak a fele sem tréfa. Főleg, ahogy azt két görög dj, Orestis és Lysandros Falireas sütötte ki. Az úgy volt, hogy előbb csak lenyúlták a szüleik békebeli lemezeit, és alákevertek mindenféle korszerű tempót, ám ennek olyan sikere támadt, ami megkövetelte az élő tálalást is. Így aztán a második lemezük, a 2010-es The Imam Baildi Cook­book már egy kiköpött zenekari fogás lett, fúvósok, ütősök, buzukisok, gitárosok, énekesnők és mc-k adagolásával. És tessék, ezerszer finomabb íz kerekedett ki a múlt és a jelen ilyetén összeéréséből.

Most sincs másképp, hál’ isten. Sőt mintha még annál is átütőbben nem lenne másképp… Végy egy klasszikus rembetikaszerzőt (főleg Vasilis Tsitsanis ajánlott), ágyazd bele a hatvanas évek táncdalfesztiválos hangulatába, keverj hozzá mexikói rezeseket, szörfös gitárt, egy laptopot, bársonyos énekesnőt és nagyszájú rappert, aztán jöhet a repeta. És valóban, képtelenség betelni vele. Valami elképesztő recept birtokosai az urak. És nem csak vegáknak! (Kukim/Minos, 2014)

 

 

 

 

Helsinki–Cotonou Ensemble: Fire, Sweat & Pastis A megbonthatatlan finn–afrikai barátság már számos nyomot hagyott a finn világzenén, tessék csak a Piirpaukéra vagy a Galaxyra, vagy az Ashimbára gondolni. De az sem baj, ha nem révedünk velük a múltba, hiszen egyik sem durrant akkorát, mint most a (már második albumával jelentkező) Helsinki–Cotonou Ensemble.

Ami a történetüket illeti, az ugyancsak kétéves, és két bővített mondatba bele is sűríthető. 2012 januárjában három mindenre elszánt finn muzsikus nekivágott Beninnek, hogy minél mélyebbre ássa magát a voodoo ritmusokban. Hat hetet töltöttek ott, és közben összeálltak három benini csókával, sőt egy lemezt is felvettek, amit Beaucoup de Piment címmel adtak ki a múlt év tavaszán. Azt írta róla a fRoots, hogy olyan, mintha a Weather Report és Fela Kuti találkozott volna, ami egyfelől tény, ugyanakkor engem kétségben hagyott: kinek (és főleg minek) kell ma a hetvenes évek dzsessz-rockja?

Szerencsémre a Fire, Sweat & Pastis túlnyomó része nem bajlódik ezzel a befolyással. Látszólag szolidabb ambíció fűti: ez egy dögös afrofunk (és -beat) lemez, szigorúan táncra, na de abból a mélyen elragadtatott, voodoos fajtából. Persze megesik, hogy tévútra téved a billentyű – és azért majd levonás jár a végén –, de az irány és a célba érés is több mint figyelemreméltó. A kislemezen is napvilágot látott Djigbo például egyenesen remekmű. Noel Saizonou a legjobb nyugat-afrikai énekesek közül való, erős a gitáros Janne Halonen, és messzire repítenek a fúvósók is. Egyszóval, jó kis hely az a Helsinki–Cotonou, bátran merem ajánlani. (No Problem Music, 2014)

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.