Lemez

World music: helyben

Zene

vagyunk. Ez itt az afrobeat királysága. Na és a legjobb görög konyha. Aztán jöhet a voodoo.

Tony Allen: Film Of Life A Nigériában született, de 1984 óta Európában (előbb Londonban, majd Párizsban) dekkoló Tony Allen hetvennégy éves, és népszerűbb, mint valaha – írnám, ha tudnám, hogy mit jelent a népszerűség. Ami biztos: Fela Kuti dobosaként és Africa 70 nevű együttesének zenei rendezőjeként Tony Allen Fela jobbkeze volt az afrobeat megteremtésében, de könnyen lehet, hogy a bal is. Miután odébbállt, többek közt Ray Lema és Manu Dibango dobosaként tette a dolgát, és csak az ezredforduló után aktivizálódott alanyi jogán újra, jelentős szerepet vállalva az afrobeat-revivalből, és egyben fel is frissítve azt az aktuális széljárással. Partnerei közül a Blur-főnök Damon Albarn emelhető ki, aki már a 2002-es Home Cooking című albumán is észrevétette magát, és azóta is puszipartnerek, tessék csak a The Good, the Bad & the Queen, a Rocket Juice and The Moon vagy az Africa Express projektekre gondolni.

A Film Of Life albumot beharangozó kislemez, a Go Back is közös művük, és mi több, elképesztően jó szám. Az ugyancsak közös Tiger’s Skip egy körrel lemaradt, de semmi sem lehet fenékig tökély. Ezzel együtt korántsem véletlen, hogy a Film Of Life az európai világzenei rádiósok listavezető­je decemberben, azaz hogy nap­jainkban ez folyik minden jobb csapból. A címe alatt Tony pályafutása értendő, és ami arról elmondható, az a számaiban is tetten érhető. Benne van vaskosan a joruba ritmusokat funkkal és dzsesszel súlyosbító klasszikus afrobeat, a pszichedelikus pop és az old school funky, a frissesség és a múlt idő. Továbbá az afro­beattől (szinte) elválaszthatatlan társadalmi elkötelezettségnek sincs híján: a Go Back és az ugyancsak rendkívüli Boat Journey azokról szól, akik egyetlen lapra, a menekülésre teszik fel az életüket – ahogy 2013 októberében az olasz Lampedusa-sziget partjainál elsüllyedt hajó afrikai áldozatai tették.

Tony Allen mindig is úgy tekintett a dobszerkójára, mintha az egy zenekar volna. Mintha a bőrnek énekhangja lenne. És ami a csúcs, hogy tényleg. Pedig épp hogy csak érinti… (JazzVillage/Harmonia Mundi, 2014)

 

 

 

 

Imam Baildi: III Hol volt, hol nem volt, a legenda szerint egy muszlim imám egyszer annyira elbódult a paradicsommal töltött sült padlizsán illatától, hogy menten elájult. De ha nem is így esett meg pontosan, az Imam Baildinak a fele sem tréfa. Főleg, ahogy azt két görög dj, Orestis és Lysandros Falireas sütötte ki. Az úgy volt, hogy előbb csak lenyúlták a szüleik békebeli lemezeit, és alákevertek mindenféle korszerű tempót, ám ennek olyan sikere támadt, ami megkövetelte az élő tálalást is. Így aztán a második lemezük, a 2010-es The Imam Baildi Cook­book már egy kiköpött zenekari fogás lett, fúvósok, ütősök, buzukisok, gitárosok, énekesnők és mc-k adagolásával. És tessék, ezerszer finomabb íz kerekedett ki a múlt és a jelen ilyetén összeéréséből.

Most sincs másképp, hál’ isten. Sőt mintha még annál is átütőbben nem lenne másképp… Végy egy klasszikus rembetikaszerzőt (főleg Vasilis Tsitsanis ajánlott), ágyazd bele a hatvanas évek táncdalfesztiválos hangulatába, keverj hozzá mexikói rezeseket, szörfös gitárt, egy laptopot, bársonyos énekesnőt és nagyszájú rappert, aztán jöhet a repeta. És valóban, képtelenség betelni vele. Valami elképesztő recept birtokosai az urak. És nem csak vegáknak! (Kukim/Minos, 2014)

 

 

 

 

Helsinki–Cotonou Ensemble: Fire, Sweat & Pastis A megbonthatatlan finn–afrikai barátság már számos nyomot hagyott a finn világzenén, tessék csak a Piirpaukéra vagy a Galaxyra, vagy az Ashimbára gondolni. De az sem baj, ha nem révedünk velük a múltba, hiszen egyik sem durrant akkorát, mint most a (már második albumával jelentkező) Helsinki–Cotonou Ensemble.

Ami a történetüket illeti, az ugyancsak kétéves, és két bővített mondatba bele is sűríthető. 2012 januárjában három mindenre elszánt finn muzsikus nekivágott Beninnek, hogy minél mélyebbre ássa magát a voodoo ritmusokban. Hat hetet töltöttek ott, és közben összeálltak három benini csókával, sőt egy lemezt is felvettek, amit Beaucoup de Piment címmel adtak ki a múlt év tavaszán. Azt írta róla a fRoots, hogy olyan, mintha a Weather Report és Fela Kuti találkozott volna, ami egyfelől tény, ugyanakkor engem kétségben hagyott: kinek (és főleg minek) kell ma a hetvenes évek dzsessz-rockja?

Szerencsémre a Fire, Sweat & Pastis túlnyomó része nem bajlódik ezzel a befolyással. Látszólag szolidabb ambíció fűti: ez egy dögös afrofunk (és -beat) lemez, szigorúan táncra, na de abból a mélyen elragadtatott, voodoos fajtából. Persze megesik, hogy tévútra téved a billentyű – és azért majd levonás jár a végén –, de az irány és a célba érés is több mint figyelemreméltó. A kislemezen is napvilágot látott Djigbo például egyenesen remekmű. Noel Saizonou a legjobb nyugat-afrikai énekesek közül való, erős a gitáros Janne Halonen, és messzire repítenek a fúvósók is. Egyszóval, jó kis hely az a Helsinki–Cotonou, bátran merem ajánlani. (No Problem Music, 2014)

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.