Lemez

World music: helyben

Zene

vagyunk. Ez itt az afrobeat királysága. Na és a legjobb görög konyha. Aztán jöhet a voodoo.

Tony Allen: Film Of Life A Nigériában született, de 1984 óta Európában (előbb Londonban, majd Párizsban) dekkoló Tony Allen hetvennégy éves, és népszerűbb, mint valaha – írnám, ha tudnám, hogy mit jelent a népszerűség. Ami biztos: Fela Kuti dobosaként és Africa 70 nevű együttesének zenei rendezőjeként Tony Allen Fela jobbkeze volt az afrobeat megteremtésében, de könnyen lehet, hogy a bal is. Miután odébbállt, többek közt Ray Lema és Manu Dibango dobosaként tette a dolgát, és csak az ezredforduló után aktivizálódott alanyi jogán újra, jelentős szerepet vállalva az afrobeat-revivalből, és egyben fel is frissítve azt az aktuális széljárással. Partnerei közül a Blur-főnök Damon Albarn emelhető ki, aki már a 2002-es Home Cooking című albumán is észrevétette magát, és azóta is puszipartnerek, tessék csak a The Good, the Bad & the Queen, a Rocket Juice and The Moon vagy az Africa Express projektekre gondolni.

A Film Of Life albumot beharangozó kislemez, a Go Back is közös művük, és mi több, elképesztően jó szám. Az ugyancsak közös Tiger’s Skip egy körrel lemaradt, de semmi sem lehet fenékig tökély. Ezzel együtt korántsem véletlen, hogy a Film Of Life az európai világzenei rádiósok listavezető­je decemberben, azaz hogy nap­jainkban ez folyik minden jobb csapból. A címe alatt Tony pályafutása értendő, és ami arról elmondható, az a számaiban is tetten érhető. Benne van vaskosan a joruba ritmusokat funkkal és dzsesszel súlyosbító klasszikus afrobeat, a pszichedelikus pop és az old school funky, a frissesség és a múlt idő. Továbbá az afro­beattől (szinte) elválaszthatatlan társadalmi elkötelezettségnek sincs híján: a Go Back és az ugyancsak rendkívüli Boat Journey azokról szól, akik egyetlen lapra, a menekülésre teszik fel az életüket – ahogy 2013 októberében az olasz Lampedusa-sziget partjainál elsüllyedt hajó afrikai áldozatai tették.

Tony Allen mindig is úgy tekintett a dobszerkójára, mintha az egy zenekar volna. Mintha a bőrnek énekhangja lenne. És ami a csúcs, hogy tényleg. Pedig épp hogy csak érinti… (JazzVillage/Harmonia Mundi, 2014)

 

 

 

 

Imam Baildi: III Hol volt, hol nem volt, a legenda szerint egy muszlim imám egyszer annyira elbódult a paradicsommal töltött sült padlizsán illatától, hogy menten elájult. De ha nem is így esett meg pontosan, az Imam Baildinak a fele sem tréfa. Főleg, ahogy azt két görög dj, Orestis és Lysandros Falireas sütötte ki. Az úgy volt, hogy előbb csak lenyúlták a szüleik békebeli lemezeit, és alákevertek mindenféle korszerű tempót, ám ennek olyan sikere támadt, ami megkövetelte az élő tálalást is. Így aztán a második lemezük, a 2010-es The Imam Baildi Cook­book már egy kiköpött zenekari fogás lett, fúvósok, ütősök, buzukisok, gitárosok, énekesnők és mc-k adagolásával. És tessék, ezerszer finomabb íz kerekedett ki a múlt és a jelen ilyetén összeéréséből.

Most sincs másképp, hál’ isten. Sőt mintha még annál is átütőbben nem lenne másképp… Végy egy klasszikus rembetikaszerzőt (főleg Vasilis Tsitsanis ajánlott), ágyazd bele a hatvanas évek táncdalfesztiválos hangulatába, keverj hozzá mexikói rezeseket, szörfös gitárt, egy laptopot, bársonyos énekesnőt és nagyszájú rappert, aztán jöhet a repeta. És valóban, képtelenség betelni vele. Valami elképesztő recept birtokosai az urak. És nem csak vegáknak! (Kukim/Minos, 2014)

 

 

 

 

Helsinki–Cotonou Ensemble: Fire, Sweat & Pastis A megbonthatatlan finn–afrikai barátság már számos nyomot hagyott a finn világzenén, tessék csak a Piirpaukéra vagy a Galaxyra, vagy az Ashimbára gondolni. De az sem baj, ha nem révedünk velük a múltba, hiszen egyik sem durrant akkorát, mint most a (már második albumával jelentkező) Helsinki–Cotonou Ensemble.

Ami a történetüket illeti, az ugyancsak kétéves, és két bővített mondatba bele is sűríthető. 2012 januárjában három mindenre elszánt finn muzsikus nekivágott Beninnek, hogy minél mélyebbre ássa magát a voodoo ritmusokban. Hat hetet töltöttek ott, és közben összeálltak három benini csókával, sőt egy lemezt is felvettek, amit Beaucoup de Piment címmel adtak ki a múlt év tavaszán. Azt írta róla a fRoots, hogy olyan, mintha a Weather Report és Fela Kuti találkozott volna, ami egyfelől tény, ugyanakkor engem kétségben hagyott: kinek (és főleg minek) kell ma a hetvenes évek dzsessz-rockja?

Szerencsémre a Fire, Sweat & Pastis túlnyomó része nem bajlódik ezzel a befolyással. Látszólag szolidabb ambíció fűti: ez egy dögös afrofunk (és -beat) lemez, szigorúan táncra, na de abból a mélyen elragadtatott, voodoos fajtából. Persze megesik, hogy tévútra téved a billentyű – és azért majd levonás jár a végén –, de az irány és a célba érés is több mint figyelemreméltó. A kislemezen is napvilágot látott Djigbo például egyenesen remekmű. Noel Saizonou a legjobb nyugat-afrikai énekesek közül való, erős a gitáros Janne Halonen, és messzire repítenek a fúvósók is. Egyszóval, jó kis hely az a Helsinki–Cotonou, bátran merem ajánlani. (No Problem Music, 2014)

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Érzések és emlékek

A magyar származású fotóművész nem először állít ki Budapesten; a Magyar Fotográfusok Házában 2015-ben bemutatott anyagának egy része szerepel a mostani válogatásban is, sőt a képek installálása is hasonló (ahogy azonos a kurátor is: Csizek Gabriella).

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Akkor és most

Úgy alakultak dolgaink, hogy az 1991-ben írt, a 80-as évek Amerikájában játszódó epikus apokalipszis soha korábban nem volt számunkra annyira otthonos, mint éppen most. Néhány évvel ezelőtt nem sok közünk volt az elvekkel és mindennemű szolidaritással leszámoló, a nagytőkét a szociális háló kárára államilag támogató neoliberalizmushoz.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.