Magyar Narancs: Milyen emlékeket őriz a VeszprémFestről, eddigi magyarországi fellépéseiről?
Paolo Gavanelli: A 2005-ös VeszprémFest azért is emlékezetes, mert a rossz időjárás miatt beszorultunk egy sportcsarnokba. Ennek ellenére fantasztikus hangulatú előadást adtunk Rost Andreával, Ramón Vargasszal. Hasonlóan meghatározó élmény fűz a Szegedi Szabadtéri Játékok Nabucco előadásához és a Miskolci Operafesztivál Don Giovannijához, ahol Leporellót énekeltem. Nagy örömmel gondolok vissza Magyarországra, mert minden alkalommal értő zenészekkel dolgoztam együtt. Sajnos ez nem mindenhol természetes. Gyakran hiányzik a profizmus, sok felületességgel, rendezői értetlenséggel találkoztam a pályám során.
| ||
MN: Közel háromszázharmincszor énekelte Rigolettót. Milyen kihívást talál még benne?
PG: Abba a korba értem, hogy ma már megfelelő érettséget, mélységet, valódi intimitást tudok kölcsönözni a szerepeimnek. Egy baritonénekes számára fiatalon vakmerő kihívás Rigolettót énekelni, képtelenség teljes mélységében megérteni a figurát. Filozofikusabb, ha úgy tetszik, bölcsebb, lélektanilag mélyebb lett az előadásmódom az idő haladtával. Rigoletto összetettsége a sokarcúságában, a szerepváltásaiban rejlik. Alapvetően a lányához fűződő viszonya a meghatározó. Túláradó szeretetével magához akarja láncolni Gildát.
Apai érzelmei már-már betegesek, a mánia, a megszállottság, a féltékenység skáláján mozognak.
A második felvonásban a Cortigiani, vil razza dannata áriája tulajdonképpen egy nagy színpadi manifesztáció. Azért csinál jelenetet, hogy elérje a célját, a lányát elzárja a hercegtől, a külvilágtól. Különféle stratégiákkal próbálkozik a dühös felháborodástól a könyörgő megalázkodásig. Az álarc mögött a valódi érzelmek tetten érése a legizgalmasabb Verdi operájában.
MN: Miben változott a viszonya ehhez az apafigurához, aki önhibáján kívül segédkezik a lánya elrablásában?
PG: Közel a harminchoz öltöttem magamra először Rigoletto jelmezét. Fiatalon a megmutatkozás igénye, lendülete járja át az énekest, a színpadi akciók, gesztusok gyakran túlzóak. Az évek, a tapasztalatok kiérlelik az emberben a belső tartalmakat, és már kevésbé számít a látványosság. Gyakran megesik velem, hogy tudatos szándék nélkül jönnek elő gesztusok, finom rezdülések, amelyeknek csak akkor van létjogosultsága, ha egyeznek a zeneszerző szándékával. Manapság már sokkal fontosabb lett számomra a pontosság minden téren, a leírt hangjegyektől a hangsúlyokig.
MN: Renato Bruson, Leo Nucci, Giuseppe Altomare személyében komoly riválisai vannak a drámai bariton szerepkörben. A vokális adottságok mellett milyen jelentőséget tulajdonít a színpadi kifejezőerőnek?
PG: Nincs mit rivalizálni, elvégre minden művésznek más a karaktere, előadásmódja, hangszíne. Épp elég időt vesz el a saját képességeim fejlesztése, javítása, hogy estéről estére jobb legyek. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az opera eredetileg zenés dráma.
A régi olasz kifejezéssel élve énekelt előadás. Idestova harminchat éve vagyok a pályán, sokféle korszakát megéltem az opera „koncepciójának”. Amikor fiatal voltam, nagyobb hangsúlyt fektettek a megfelelő hangi teljesítményre, mint az előadásmódra. Manapság van egy elképzelés az opera mozivíziójára, a minimalista, intim, belső létezés megmutatására, amivel messzemenően egyetértek.
| ||
MN: A verista operáktól idővel eljutott a buffo repertoárig a Don Giovannival, a Szerelmi bájitallal, a Don Pasqualéval.
PG: Nem akartam beleragadni egy adott szerepkörbe, miszerint én vagyok az a bariton, aki Rigolettót, Nabuccót, Macbethet, Simon Boccanegrát énekel. Tito Gobbi és Giuseppe Taddei nyomvonalán haladok, akik szintén váltogatták a drámai és a buffo szerepeket. Az elmúlt tíz évben ritkán találni olyan baritont, aki a kettőt párhuzamosan művelte. Mindamellett a drámai szerepek felé húz a szívem.
MN: Az utóbbi években családi okok miatt szüneteltette az éneklést, majd tanárként tért vissza.
PG: A tanítással új lehetőségek nyíltak meg előttem. A Reggio Emilia-i konzervatórium énekesnövendékeit tanítom. Remek fiatal énekesek vannak, akik követik az olasz bel canto hagyományt a drámai bariton repertoárban. Manapság nehéz hosszú karriert csinálni, minden felgyorsult, folyton valami újdonságot várnak el az énekesektől. Sok művész bizonyos kor elérése után lekerül a színpadról, az operaházak inkább a fiatalabb, de kevésbé tehetséges énekesekre tartanak igényt. A fiatalítás marketingszempontjainak esnek áldozatul adottságaik teljében lévő művészek. Fájlalom, hogy az én korosztályom ebben az új rendszerben alig hallathatja a hangját.
MN: Milyen tervei vannak?
PG: A VeszprémFest után Roberto Scandiuzzival koncertezem Spanyolországban, basszus–bariton duetteket adunk elő, ami elég ritka párosítás. Szeretném még A Nyugat lánya érett bariton szerepét, Jack Rance seriffet elénekelni. Wagner is hiányzik a listámról, de az ő operáihoz több idő, talán több élet is kellene.
