Magyar Narancs: Hány viola da gambája van?
Jordi Savall: Ó, sok és sokféle. Játszom rebeken, szoprángambán, rebabon, pardessus de viole-on, kelta violán, basse renaissance-on, lírán, basszusgambán. Ezek lényegében mind gambák, mert a lábammal támasztom őket (az olasz gamba szó magyarul lábat jelent – R. J.). A választás műsortól függ, a múltkori budapesti koncerten a középkori hangszeren játszottam, a szólókoncertjeimen a ma legismertebb hangszeren, a basszusgambán, mert annak van a leggazdagabb repertoárja. A keleti zenékhez más kell.
MN: Feleségével, Montserrat Figuerasszal három együttest alapítottak, egy kórust és két zenekart. Miért kettőt?
JS: Mert az egyik, az 1974-ben alapított Hespèrion XX (ma már Hespèrion XXI) a középkori és reneszánsz zenéhez való, a Le Concert des Nations pedig hagyományos összetételű zenekar hegedűkkel, brácsákkal stb., amelynek a repertoárja 1600-tól Beethovenig terjed. A kórusunkban, a La Capella Reial de Catalunyában nagyjából egy tucatnyi állandó énekes van, de persze amikor Bach h-moll miséjét vagy a Mátépassiót adjuk elő, akkor többen vagyunk, és más típusú énekesekre van szükség, mint, mondjuk, Monteverdi Vesperásában. Az olyan műsoromban, mint a Rabszolgaság útjai, megint mások énekelnek, feketék, hiszen ők ismerik a legjobban azt a zenei nyelvet. Ha igazán meg akarunk ismerni és érteni egy kultúrát, meg kell hallgatnunk a népzenéjét.
| ||
MN: Ön sok régi zenét élesztett újjá, olyanokat is, amelyeket évszázadok óta nem játszott senki, és amelyekről nem tudni pontosan, milyen hangszerekre írták, milyen hangszereken játszották.
JS: Egyrészt sok mindenre rátaláltam, amit viola da gambára írtak, Sainte-Colombe, Marain Marais, Forqueray és mások műveit, amelyeket a keletkezésük óta nem játszottak. Vagy például sokat tanulmányoztam a régi kelta zenéket; ma inkább a nagyon vidám, virtuóz kelta népzenét játsszák, de gyönyörű 17–18. századi ír darabok vannak, O’Carolan, Simon Fraser, Niel Gow, James Macpherson és mások művei.
Amikor egy speciális műsort készítek elő, meghívok jó helyi muzsikusokat, akik tudnak a különleges hangszereken játszani, dudukon, udon, kanunon, szantúron, vagy éppen a magyar cimbalmon. Egy-egy műsor hangszer-összeállítása arra is jó, hogy kitűnjön, milyen zenei rokonságok, összefüggések léteznek, és milyen izgalmas különbségek mutatják meg az egységet. Különböző korok és tájak, és mégis hasonló zenei nyelv.
MN: Mint például ez a nálunk is jól ismert, török eredetűnek gondolt és török szöveggel énekelt, „Üsküdar’a gider iken” kezdetű dal, amelyet önök sok változatban játszanak.
JS: Igen, ez a dal nagyon népszerű, a teljes Mediterráneumban megtalálható, Kis-Ázsiában, sőt még Indiában is. A különböző változatok mindig megmutatnak valamit az illető nép mentalitásából is. A budapesti koncerten a török, a görög, az arab és a zsidó változatot adtuk elő.
MN: Ön énekelt valaha?
JS: Gyerekkoromban, persze, amíg el nem kezdtem mutálni. Az iskolai kórusban mindenfélét énekeltünk, gregoriánt, népdalokat, énekeltünk a miséken, a húsvéti, karácsonyi szertartásokon. Mindig elmondom, milyen alapvető az éneklés a zenetanulásban, mert a test a legtermészetesebb hangszer, és énekelve fejlesztjük ki a belső hallást.
MN: Nagyon távoli helyek zenéiből állít össze programokat.
JS: Amikor elkezdek egy projektet, lehetőleg elutazom a helyszínekre – elmentem Kínába, követtem Ibn Battúta, a berber muszlim Marco Polo útjának egy részét, voltam Észak-Afrikában, Új-Zélandon. Indiában nem jártam, ez még előttem van. Az utazások és a kutatás során a zene mellett a történelmet tekintem át. Amikor egy városról készítek zenei programot, például Jeruzsálemről, vagy egy híres személyiségről, például Jeanne d’Arcról, Cervantesről vagy a Borgiákról, vagy egy témáról, mint a háború és a béke, mindig egy történetet mondok el. És sokszor nemcsak a hanganyagot adjuk ki, hanem egy egész könyvet a projektről, egyesítve a zenét és a történelmet.
MN: Ilyenkor mi van előbb, a téma, az ötlet, vagy a sokféle zene inspirál egy témát?
JS: Előbb van meg a gondolat, amit azután kidolgozok. Most például egy nagy projektet készítek elő, ez az univerzális lángészről, Leonardo da Vinciről szól.
MN: Tehát nem Leonardo Vinciről, a zeneszerzőről.
JS: Nem, ez „a” Leonardóról fog szólni, aki sok minden egyéb mellett, amit tudunk róla, zenélt is. Nem volt zeneszerző, de énekelt, gambázott, improvizált is. Vannak dokumentumok például arról, hogy amikor elment Milánóba Sforza herceghez, vitt neki ajándékba egy ezüsttel díszített hangszert, és játszott is rajta. Olvastam a feljegyzéseit, szerencsére sok mindent leírt.
| ||
MN: A projektjei gyakran ötvözik a három nagy monoteista világvallás, a zsidó, a keresztény és az iszlám kultúráját.
JS: Igen, mivel katalán vagyok és spanyol, a mi kultúránkban mindhárom vallás és kultúra hatása erősen jelen van. Ez tehát nekünk, az Ibériai-félszigeten egészen természetes, és benne van a gyökereinkben. Montserrattal nagyon sok szefárd és andalúz zenét előadtunk és felvettünk. Ma már nincs ilyen élő tradíció, legfeljebb az elmaradottabb országokban, de van dokumentáció, vannak régi felvételek, meg lehet hallgatni, hogyan énekeltek a nagymamák az unokáiknak. Ez hosszú, átfogó munka.
MN: A zenéjében óhatatlanul nagy szerepet játszik tehát a vallás. Ön egyébként vallásos?
JS: Meg vagyok keresztelve, ahogyan a Franco-időkben mindenkit megkereszteltek Spanyolországban. Fiatal koromban hittem is, de azóta sajnos sok szörnyűséget láttam és tapasztaltam, ami elvette az istenhitemet. Mesélték, hogy a polgárháború alatt papok megáldottak kivégzéseket… Úgyhogy rájöttem, itt valami nincs rendben. De gyakran felteszem magamnak a kérdést: ki vagy mi az isten? Mert mindennek van valamilyen értelme. De azt hiszem, a legfontosabb, hogy mindannyian, egyénenként felelősek vagyunk azért, hogy jobbá tegyük a világot.
Az én vallásom tehát valami ilyesmi: a lehető legjobbat cselekedni, hogy azok, akikkel kapcsolatban vagyok, boldogok legyenek. És azt hiszem, ma senki nem mondhatja, hogy az igazság csak az ő oldalán van. El kell fogadni, hogy mindig van valami, amit nem értünk. Nincs abszolút igazság, s még ha valaki nagyon erősen hisz valamiben, akkor sem az az egyetlen igazság. Több alázatra volna szükség, és akkor sokkal kevesebb háborúra kerülne sor. Ha végigtekintünk a történelmen, látjuk, hogy a vallásháborúk okozták a legtöbb szenvedést.
MN: Az együtteseinek van egyfajta latin, sőt, mediterrán karaktere. Ön szerint miben áll ez?
JS: Szokták mondani, hogy van egyfajta Savall-íze a játékunknak. A hangok szépek, a frazeálás értelmet ad nekik, de szerintem főképp azt hallják a munkánkban, hogy mindig van érzelem abban, ahogyan játszunk. Legyen az egy szefárd ének vagy egy Bach-mű, a lényeg, hogy érzelmet közvetítsen. Intenzíven megéljük, amit játszunk.
MN: Nagyon nagy repertoárja van…
JS: És sok barátom! A kettő együtt jár.
MN: …lehet ennyi mindent frissen tartani?
JS: Mindig sokat próbálunk, például a budapesti koncertünk darabjait nagyon sokszor játszottuk. Remek muzsikusaim vannak, és a többségükkel nagyon régi a kapcsolatunk, jól ismerjük egymást, össze vagyunk hangolódva.
MN: Ez annyit jelent, hogy improvizálnak is?
JS: Hogyne, minden koncerten! A darabokban kialakítunk egy struktúrát, meghatározzuk a hangzásarányokat, a sorrendet, ki mikor játszik, de azon belül mindenki szabad. Mindig meglepjük egymást és magunkat is.
MN: A Leonardo-projekten kívül milyen terveik vannak?
JS: Nemsokára előadjuk Bach Máté-passióját, azután belekezdünk Beethoven összes szimfóniájának felvételébe a Le Concert des Nations-nal, amelynek most az egyharmada fiatal, pályakezdő muzsikusokból áll. Ebben magyar zenészek is játszanak. A pénz még nincs meg rá, de majd meglesz. Azt gondolom, Európának ma nagy szüksége van arra, hogy közös kulturális gyökerekre találjon. Beethoven az, aki talán leginkább kifejezi Európa kulturális egységét. Német, persze, de megihlette a francia forradalom; nem az arisztokráciának és nem az egyháznak írt, hanem az embernek a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nevében. Az embert helyezi a középpontba.
MN: Miért szánja rá magát, hogy egy újabb sorozatot készítsen Beethoven szimfóniáiból, holott abból megszámlálhatatlanul sok felvétel készült?
JS: De korabeli hangszerekkel nagyon kevés! Ma nagyon nagy, 90–100 fős zenekarokkal játsszák, miközben Beethovennek feleannyi muzsikusa volt. Ez teljesen megváltoztatja az arányokat. Sok mindent újra kell gondolni ebben. Nálunk természetesen csak bélhúros vonósok vannak, natúrkürtök, natúrtrombiták, a fafúvós hangszerek igazi fából készültek. Mesterkurzusokat tartunk alapdolgokról, a vonóról, a tempókról, az artikulációról, arról, mi a különbség a spiccato és a staccato, a forte piano és a sforzando között, ésatöbbi. Minden részletre újra rá kell nézni.
MN: Önt sokszor hívják modern zenekarokhoz is.
JS: Igen, de évenként csak egy ilyen meghívást fogadok el. Ez mindig szép tapasztalatcsere, én is tanulok. A Budapesti Fesztiválzenekart például nagyon szeretem.
MN: Két gyereke van, mindkettő muzsikus.
JS: A „gyerekek” már rég felnőttek. Arianna énekel és hárfázik, sokat játszik egy nagyszerű tenoristával, aki kórust is vezet, meg hegedül is. Fiam, Ferran komponál, improvizál, énekel. A saját útjukat járják, ez nagyon fontos. De néha koncertezünk együtt.
MN: A lemezeit mindig saját lemezcége, az Alia Vox adja ki. Miért alapított lemezcéget?
JS: Így nem függök senkitől. Olyan lemezt, sőt, lemez-könyvet adok ki, amilyet szeretnék, a tartalmat és az időt én határozom meg, nem kell más feltételeinek megfelelnem.
MN: Ön katalán. Mit jelent ez most?
JS: Erre a helyzetre egyelőre nincs megoldás. Sajnos, ha ma egy kultúra nincs államként definiálva, akkor nem létezik. Szerintem a katalánok nagy része szívesen van együtt a spanyolokkal, de szeretnének láthatóak lenni. Egy egyszerű példa: a futball-világbajnokságon a „spanyol” csapat játszik, amelyben a játékosok több mint a fele katalán, de sosem mondják, hogy ez katalán csapat. Mintha önök egy ország lennének Lengyelországgal, és a csapatukat lengyel csapatnak hívnák.
MN: Ezt a helyzetet ismerjük… Önnek az a benyomása, hogy a katalánok nem elég láthatóak?
JS: Globális világban élünk, ahol az egyes kultúráknak, ha élni akarnak, láthatónak kell lenniük. Használhassák a nyelvüket, adhassák ki a könyveiket, játszhassák a zenéjüket.
MN: A katalánok ma ezt nem tehetik?
JS: De! De a saját kultúráját mindenki maga képviseli jobban, mint egy másik kultúrából való csoport, amely ezt nem tiszteli eléggé. Az Európai Parlamentben lehet, mondjuk, észtül beszélni, ami összesen másfél millió ember nyelve, de a 12 milliós katalán közösség nyelvét nem lehet használni, mert Spanyolország nem engedi. Sőt, a spanyol parlamentben is csak kasztíliai nyelven lehet beszélni, katalánul nem.
A katalán lakosság legnagyobb része nem elszakadni akar Spanyolországtól, hanem szabadon megvitatni, hogyan akar együtt élni a spanyolokkal, föderációban. A helyzet nagyon bonyolult, és az egész a polgárháborúban és a negyven évig tartó diktatúrában gyökerezik. Az alkotmány Franco hosszú uralma után, a hadsereg fenyegetése mellett született 1978-ban, azzal a feltétellel, hogy nem beszélünk az áldozatokról, a kegyetlenkedésekről.
Ez egy kikényszerített alkotmány volt, ami persze jobb, mint a diktatúra, de nem teszi lehetővé a párbeszédet. Nálunk nem lehet módosítani az alkotmányt. Ha ez Amerikában is így lenne, ma is rabszolgaság volna, és a nők nem szavazhatnának. A spanyol alkotmány szerint regionális népszavazást rendezni bűncselekmény. Ez abszurd; nem kellene félni a demokráciától.
