Lemez

Trouble: The Distortion Field

  • V. Á.
  • 2013. szeptember 1.

Zene

A chicagói Trouble szinte tökéletes példája a meg nem értett zenekarnak.

Az idestova harmincnégy éve működő kvartett mindvégig megmaradt az underground arcok klubokban játszó szent tehenének, míg azok a csapatok, amelyek bevallottan ihletet merítettek a lemezeiből, gyakorlatilag sztárokká váltak - lásd mondjuk a Metallicát, amely a legenda szerint nemcsak riffeket (a Sad But True megvan, ugye?), hanem a gitárhangzást is tőle lopta. A Trouble a kétezres évek elejéig bírta a gyűrődést, aztán jegelte magát, és csak 2007-ben tért vissza a Simple Mind Conditionnel, melynek turnéján Magyarországra is eljutott. Aztán Eric Wagner, a jellegzetes hangú énekes ismét kiszállt, helyére pedig néhány próbálkozás után Kyle Thomas került, akivel már jó tizenöt éve, Wagner első kiválása után is adott néhány koncertet a Trouble.

Az egykori Exhorder-, Floodgate- és Alabama Thunderpussy-énekessel mondhatni új erőre kapott a zenekar a halványabb Simple... után, mert a Distortion Field dalaiban nem nagyon lehet hibát találni. A korai Black Sabbath riffjeit továbbgondoló és ikerszólókkal bővítő Rick Wartell és Bruce Franklin témái tökéletesen illeszkednek Thomas hallhatóan klasszikus heavy metalon és hard rockon edződött hangjához. Most ugyan nincs a 92-es Memory's Gardenhez fogható sláger, a zömmel középtempós, négynegyedes szeletelések veszélyes egyhangúságát sikeresen meg tudták törni olyan, kiválóan eltalált tételekkel, mint a gyorsra és húzósra vett Sucker, a komoran cammogó One Life vagy a záró, monumentális Your Reflection.

FRW, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?