A dalénekes számára ugyanis, amennyiben a hangja tenor vagy bariton, jószerint megkerülhetetlen, és persze kívánatos is ez a szolgálati hely, ahová mindemellett olykor még egy-egy hölgy, sőt férfialt (Brigitte Fassbaender, illetve Jochen Kowalski) is beáll. Így persze a Wilhelm Müller „téli olvasmányul” szánt verseiből készült Schubert-dalciklus a méredzkedés és a megfelelés, no meg az eredetiség bizonyításának kitüntetett terepévé vált, ahol a boldogtalan molnárlegénynek nemcsak a szép molnárlány állhatatlanságával kell szembesülnie, de azzal a jó előre borítékolható ténnyel is, hogy a hallgatók tekintélyes hányada végül majd úgyis megállapítja: Fischer-Dieskau / Wunderlich / Patzak azért mégiscsak jobb volt. (S ezen mit sem változtat az, hogy immár maga A szép molnárlány is megsínyli az összevetést, éppenséggel a másik Müller–Schubert-dalciklussal, a pár évtizede érezhetően nagyobb érdeklődéssel övezett Téli utazással szemben.)
A fiatal osztrák bariton, Andrè Schuen személyében most új legény jutott el vándorlása során e zenés malomhoz, s a ciklus megszólaltatójaként egyszerre bizonyítja a tehetségét és a merészségét, de itt-ott mégis felismerhetően a hatásszorongás tüneteit is. Ami a legelső, mondhatni érzéki benyomást illeti: Schuen hangja kimondottan szép. Ez ugyan nem létfontosságú előfeltétel egy jelentékeny Müllerin-interpretáció esetében (gondoljunk néhány nagy nevű angol tenor felvételére), ám mellékes vagy pláne elhanyagolható körülménynek azért aligha ítélhető.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
