Ligeti György az elmúlt fél évszázad legfontosabb alkotóművészeinek egyike, bár ezzel Magyarországon meglehetősen kevesen vannak tisztában. Hagyjuk most a zeneszerző 1956-os emigrálása miatt kialakult politikai környezetet, és elégedjünk meg egy másik ténymegállapítással, miszerint a kortárs zene színvonalas előadásának alapfeltételeit biztosító intézmények - zenekari és alkotóműhelyek, koncertsorozatok stb. - alapításáról, fenntartásáról és üzemeltetéséről minálunk a "nem gondoskodás" jegyében feledkeztek el. Nem így Londonban, Frankfurtban, Bécsben vagy Párizsban, aminek egyenes következménye, hogy arrafelé kevésbé látszik a kortárs zene agóniája. Ligeti György 83. születésnapjának előestéjén társadalmi eseményt kellett kanyarítani egy kortárs zenei koncert köré, hogy a fenti két tényt közkinccsé tegyék.
Társadalmi esemény nem múlhat el beszédek és laudációk nélkül. Rácz Zoltán, a koncert dirigense, az Amadinda Ütőegyüttes alapítója
rövid és lényegre törő
köszöntőjében elmondta, hogy az Új Magyar Zenei Egyesület (UMZE), mely Bartók Béla és Kodály Zoltán 1911-ben létrehozott egyesületének nevét vette fel, 1997 óta működik, alkalmi együttesként. S mert 2005-re világossá vált, hogy ebben a laza formában képtelenség a művészi színvonal fenntartása, jeles zenészek (többek között Kurtág György, Ligeti György, Szőllősy András, Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Vidovszky László) bevonásával valóságos egyesületté alakították, koncertterveik megvalósításához a kulturális miniszter idén 30 millió forint támogatást adott. Fogalmam sincs, hogy ez mire elég, annyit lehet tudni, hogy ekkora összeget kortárs zenei egyesület, együttes még soha nem kapott. A 2006-2007-es évad tervei szerint tizenkét koncertet adnak, ebből kettőt a Művészetek Palotájában, a másodikat majd decemberben, az akkor 70 éves Steve Reich jelenlétében.
A bevezető után Kertész Imre vetítés formájában, meghatározhatatlan műfajú írásával üzent a hallgatóságnak. Egy Nobel-díjas író megengedhetné magának, hogy a köszönteni kívánt személyiséghez fűződő kapcsolatát anekdotikus elemekben bővelkedő történetekkel illusztrálja. Sajnos nem ez történt, ráadásul Kertész, kijelentve, hogy a tonalitás kora egyszer s mindekorra véget ért, Ligeti zenéjét valami szűk és poros, roskatag alapokon álló esztétikai előfeltevésből értelmezte. Az pedig végképp ellentmond a laudáció íratlan műfaji követelményének, hogy a köszöntő egy lapon említse magát a köszöntöttel, még ha erre a Sorstalanság és a Requiem közötti (vélt) párhuzamok felismerése adja is az indokot.
Az Hommage a Ligeti címet viselő hangverseny úgy kezdődött el (e tisztelgő koncert "úgyszólván cezúrát jelent a magyar kortárs zenei előadóművészetben" - hallhattuk Kertésztől), hogy a több mint 700 fős hallgatóság nagy része azt hihette, valami súlyos és megbocsáthatatlan mulasztás jóvátételének lesz részese. Nem állítom, hogy Ligeti zenéjének hazai jelenlétével minden rendben van, de az elmúlt időszakban, aki akarta, meghallgathatta többek között a Hamburgi koncertet, a Lontanót, a Zongora etűdöket vagy legutóbb egy kitűnő, a magyar nyomtatott sajtóban szinte nyom nélkül maradt koncerten a Requiemet. Most a Kamarakoncert (1969-1970) és a Hegedűverseny (1989-1993) volt terítéken. A közreműködő zenészek egy kortárs zenei dream teamet alkottak, valamenynyien játszanak olyan kisebb-nagyobb formá-ciókban, mint az Intermoduláció Kamaraegyüttes, a Componensemble, a Trió Lignum, a Somogyi Vonósnégyes vagy a Tetraversi Fuvolanégyes. A Kamarakoncert előadását elsősorban a precizitásra való törekvés jellemezte, Rácz a partitúra professzionálisan hűvös és pontos visszaadására törekedett. A darab szellemiségéből sokat átadott ez az interpretáció, de Ligeti autoritást nem tisztelő zenei gondolkodásá-ból keveset kaptunk. Valószínű, hogy egy Ligetivel is szembemenő, bátrabb előadás képes lett volna kirántani a darabot a hatvanas évek végi modernizmus átlagából. Hálásabb kompozíció a Hegedűverseny, azon Ligeti-művek közé tartozik, mely sikeresen vert gyökeret a nyugati koncertipar hagyományos repertoárjában. A szólista Keller András volt, az előadás minden pillanata emlékeztetett arra, hogy miért is szeretjük Ligeti zenéjét. Mert mindig hordoz meglepetéseket, mert képes az elérzékenyülésre, mert ironikus, mert virtuóz és inspiratív. Egyszerre drámai és felszabadító, gondolkodás nélkül vághatjuk rá: nagy zene.
A szünet után Csalog Gábor a tőle elválaszthatatlannak tűnő introvertáltsággal jelentette be, hogy megváltoztatta a darabok sorrendjét. Ám zongoristaként Csalog
egyre magabiztosabb,
és jól kézben tartja ezeket a rendkívül nehéz kompozíciókat. Az a fajta nagyvonalúság, ami Pierre-Laurent Aimard előadásait jellemezte, talán sohasem lesz a sajátja, de úgy tűnik, hogy ez nem technikai, inkább alkati kérdés. A koncertet az Amadinda Ütőegyüttes és Károlyi Katalin közös produk-ciója, a Weöres Sándor-versekre komponált Síppal, dobbal, nádi hegedűvel előadása zárta. Nem először hallom ezt a darabot, mindig találtam benne szórakoztató elemet, de megszeretni sosem tudtam. A 2000-ben keletkezett kompozíció Ligeti utolsó befejezett alkotása, jellemző gesztus lenne, ha ezzel a fricskával zárulna az életmű.
A nagy kérdésre, hogy mit igyunk Ligeti tiszteletére, egyértelmű választ ad a Le Grand Macabre "hőstenorja", Piet von Fass, a hivatásos borkóstoló: természetesen csapolt sört!
Bartók Terem, május 27.
