Az persze magától értetődik, hogy a 60. születésnapi előadáson is a közelmúltban szinte teljes tagcserén és erőteljes fazonigazításon is átesett EK kísérte, de a különleges alkalomhoz egyedi setlist és vendégek sora is dukált. Magától értetődőnek tűnt a régi alkotótárs Víg Mihály (akivel számtalanszor osztották meg a színpadot) vagy a galambőszen is fiatalos EK-alapító tag, Kiss László jelenléte (énekesként és basszusgitárral a nyakában), de akkor már a színpadon termett a régi URH-s zenekari társ Müller Péter Sziámi is, hogy rögtön két szám is lemenjen a közös darabokból (Pokoli aranykor, Szavazz rám!). Az egykori zenekari tag Kamondy Ági (később Orkesztra Luna) feltűnése, vagy éppen a billentyűs Varga Orsolya vendégjátéka is fontos volt, de egy régi dalt elővezetett az egykori Sex-E-Pil klasszikus, magyar nyelvű korszakának énekese, Hegyi Zoli is – a posztpunk/funk Ezt nem szerettem című szám Menyhárt kommentárja szerint jó 35 évvel ezelőtti közös munka gyümölcse. És még hányan tehették volna tiszteletüket, de már nem lehetnek köztünk! Kiss kimondva-kimondatlanul idézte fel a tavaly elhunyt dobos, Magyar Péter emlékét, de sajnos a bő évtizede eltávozott Dönci (Dénes József), vagy a másik jellegzetes, stílusformáló gitáros, az éppen tíz éve elhunyt Gasner János is nagyon hiányzott.
Mondhatnánk, hogy egy egész generáció búcsúztatta vadromantikus ifjúkorát, csakhogy nem holmi könnyes búcsút láttunk, hanem egy jól összerakott koncertmenüt, egy topformában éneklő, karizmatikus szerző-előadót, amint könnyű kézzel válogat a terjedelmes életműből, és a szelekciót kellő dramaturgiai érzékkel színpadra is tudja állítani. Itt kell megjegyeznünk, hogy a mostani zenekari felállás kivételesen erős és kompakt, a ritmusszekció, Gyenge Lajos dobos és a Tóth Zoltán „Spenót” basszusgitáros feszes, precíz és kellően dögös alapokat szolgáltat, Kálmán András billentyűs játéka feszíti ki és teszi otthonossá a kompozíciókat, Bujdosó János gazdag és stílusos gitárjátéka pedig újabb, addig ismeretlen ízeket kölcsönöz a zenekar hangzásához. Nekik mindegy, hogy éppen funkyt, reggae-t, punk/garázsrock zúzást vagy rock and rollt tolnak: a kezükben és persze a vérükben van minden stílus, merthogy éppen ez a rendezetten, tudatosan eklektikus zenei kavalkád tette és teszi most is oly egyedivé az EK fellépéseit. Az pedig „valódi és nemes hagyomány”, hogy – a régi szép időket idézve – egy koncertre látszólag alkalmatlan, más célra épült helyszínt (jelen esetben egy, a gyári beállítás szerint kongóan szóló sportcsarnokot) is képesek voltak saját terükké varázsolni. Igaz, azért az sem ártott, hogy inkább a színpad és a hangfalak közeléből hallgattuk a koncertet, amelynek megvolt a maga jó megrajzolt íve. a Szabadíts meggel kezdtek, az ars poetica Európa Kiadóval folytatták, de természetesen semmit sem pont úgy játszottak el, mint a kazettán megőrzött régi felvételeken; az áthangszerelt, néha ironikus utalásokkal teli verziók még frissebbnek hatottak. A grandiózus finálé, a valamennyi vendéggel együtt előadott Fiatal magyarok, majd a Bon bon si bon szóltak a legtisztábban a nosztalgiáról, de ez a blokk sem nélkülözött némi keserédes, gúnyos kacsintást. De a Megalázó, durva szerelem, a már szintén 26 éves Tengerpart vagy a hagyományosan a ráadás utolsó számaként lejátszott Mocskos idők az emlékek felelevenítése helyett (és persze mellett) sokkal inkább katapultáltak a jelenbe. Egy ereje teljében lévő, már most klasszikussá nemesedett repertoárral bíró, minden szempontból megújult zenekar emlékezetes fellépésére, amiről feltöltődve megy haza a nem kis részben régi rajongókból álló, a koncertet végigéneklő közönség.
MOM Sportcsarnok, április 14.
