Az egyfelvonásost, amely egypár évvel ezelőtti MET-közvetítésen A kékszakállú herceg vára párdarabja volt, ám Budapesten, testközelből talán csak a moszkvai Bolsoj 1987-es vendégjátékán láthatta a közönség. Ha igaz, Csajkovszkij legutolsó operája akkor mindössze szolid unalmat váltott ki, dacára több keleti operasztár, így például Nyesztyerenko és Mazurok közreműködésének. A szombati élmény birtokában ezt igencsak nehéz elhinni, mivel a Mariinszkij Színház művészeinek forma szerint koncertszerű produkciója minden volt, éppen csak unalmas nem. Teljes értékű opera-előadás, tökéletes összhangot érzékeltető társulati csapatjáték, egy önmagában hiánytalan egészet alkotó, nagy nemzeti kultúra hangzó bizonysága, Gergijev prosperói varázslatának újabb bámulatos mutatványa – s mindenekelőtt: rácsodálkoztatás egy remekműre.
A vak provence-i királylány története, akinek látását Gottfried lovag szerelme, a holisztikus orvosi kezelés és az atyai sokkterápia együttesen adja vissza, mély értelmű, de korántsem tolakodóan szimbolikus mese. Mese a megváltásról, amelyben a megismerésnek és a pozitív akaratnak legalább akkora szerepe van, mint a romantikus szerelemnek. Értelmező szándékú kis tódítással: egy intim, orosz ellen-Parsifal, a túlcsordulásig tele nagy Csajkovszkij-melódiákkal.
A felettébb bizarr, azonban minden jel szerint roppant hatékony ütéstechnikájú Gergijev 100 percnyi tömény operaélményt hívott életre, s teljesítményét talán annak jelzésével dicsérhetjük a legméltóbban, hogy az este mindjárt a kezdet kezdetén elveszítette sztárfellépés jellegét. Egy pompás operakarmester saját nevelésű zenekarával és énekeseivel, a maga örömére és a mi gyönyörködtetésünkre Csajkovszkijt játszott – a személyes ügy, a művészi elkötelezettség mindenkit magával ragadó, meggyőző erejével. S a zseni körül ott sereglett a számunkra talán még nálánál is nagyobb csoda: a hagyományait tökéletesen ismerő, de sohasem ásatag előadói kultúra, a kikezdhetetlenül profi és magukat örömmel, sőt boldogan produkáló operaénekesek gárdája. Mint amilyen a nagy orosz baritonok sorát gyarapító Alekszej Markov, aki rokonszenvesen link burgundi hercegként olyan büszke és önfeledt derűvel csillogtatta tenorokat megszégyenítő felső kvartját, hogy annak valósággal képtelenség lett volna ellenállni. Vagy mint a féltő apa, René király szólamát éneklő basszista, a komoly lírájú Sztanyiszlav Trofimov, no és éppen nem utolsósorban a címszereplő, Irina Csurilova, aki feddhetetlen, oroszosan telt szopránja és bájosan tartózkodó gesztusai révén a koncertszerű körülmények között is körüljárható operai alakot teremtett: az üvegházi fájvirág-léttől a világ félelmes és mégis vágyott felfedezéséig és önmaga megismeréséig eljutva.
Csakis annak juthatunk boldog birtokába, aminek a létezéséről már tudomással bírunk, aminek a hiányát előbb fájón felismerjük – egyebek közt ezt tanítja a Jolántát meggyógyító mór orvos, Ibn-Hakia. Nos, ezen a szombat estén többé-kevésbé felismerhettük, hogy mi is hiányzik legtöbbször a budapesti operaközönség életéből. A fájdalmas hiányérzet most már adott, bárcsak a boldog birtoklás állapotához is közelebb juthatnánk!
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 20.
