Utoljára - Illés együttes

  • Szõnyei György
  • 2005.08.18 00:00

Zene

Régen voltam Illés-koncerten. Nagyon rég. Nem tudom már összehasonlítani az akkori hangzást a maival - de ez nem tetszett.
Ennyi szükségtelenül mély hangot csak a techno hajtotta autókból kiszűrődve hallok szombatonként.

A pergő és a lábdob közötti hangszínkülönbség szinte megszűnt. Zörgő tónus helyett tompán puffant a bőr, mint egy emeletről lehajított bőrönd. Egyébként Levente fia, Örs az elhunyt Pásztory Zoltán helyén korszerűen és hitelesen hozta az alapokat, remekül összetartotta szétesésre haj-lamos rokonait meg a többieket. Szabolcs basszusának jót tett ugyan a testesebb sound, de a "Halász Judit-os" dallamvilága, átkötései idegesítő kontrasztba kerültek a high-tech környezettel. Levente gitárja élesen, keményen szólt, de halkan (kivéve az akusz-tikus gitárt), és a koncert közepe felé ráfért volna egy kis hangolás. Úgy tudom, a zenekar kívánsága volt a mély tónusú hangzás. A különféle karakterű számokhoz nem formálták meg a keverési arányokat. A Sárikához ugyanolyan brummogó basszust adtak, mint Az utcánhoz.

Sok apró hibával játszottak. A vokálok hamiskásak voltak, mint régen. Főként Bródy rontott. A Légy jó kicsit hozzám bevezető gitárdallama csak másodszorra sikerült neki, a furulyája "mutált" időnként. "Egykezes" szintetizátorjátéka, amivel a különféle hangszereket (citera, melodika) helyettesítette, darabos és bizonytalan volt. Hasznos lett volna, ha a színpad sötétjében valaki segít nekik. Persze nagy dilemma, hogy szabad-e külsősöknek egy pódiumon tartózkodni velük? Az Omega már rég eldöntötte: igen. Molnárnak segítenek improvizál-ni, Kóbornak kórus hozza össze a magas hangokat (magától értetődően), mert a színpad kegyetlen hely. Fáj és kínos, ha hibázik valaki. Leventének sem mennek már a magas hangok - nem baj, csak valamit kezdeni kellene ezzel. (Macerás meló, lejjebb kell transzponálni a hangnemet.)

De félek, hogy nagyobb itt a baj. Nem érdekli őket mindez. Már nem akarnak, tudnak semmit sem kezdeni zseniális repertoárjukkal. Pedig Paul McCartney "egyedül" is megmutatta 2003-ban Budapesten, hogyan is szólhatnak a 40 éves slágerek. Érthetetlen, hogy a kétszer is eljátszott ráadásban, a Little Richardban miért olyan rövid a zongora- és a gitárimprovizáció, miért nem kívánnak a zsigereik egy kis rock and rollt: mire felgerjedtek a hatvanéves rajongók, ők már meg is hajoltak.

Holott egy "nosztalgiába keveredett zenekar" számára nem az intenzív fellépés előtti memóriapróba lenne a fontos, hanem a zenészi felelősség az életművüket imádó közönséggel szemben.

Neked ajánljuk