Lemez

Várdai István: Dancing Cello

  • - csk -
  • 2018. június 3.

Zene

Nehéz feladat népszerű darabokból antológialemezt összeállítani úgy, hogy az eredmény mentes legyen az alkalmi produkciók felszínességétől. Korunk egyik legjelentősebb hangszeres művészének, Várdai Istvánnak ez is sikerül. 2015-ben előrukkolt egy CD-vel, amely a Sing­ing Cello címet viselte, és csupa vokális ihletésű darabot sorakoztatott fel, szélesen kibontott dallamvonalakkal, tágas legato ívekkel – a művek egy része eredeti alakjában valóban dal. Most itt van ennek a lemeznek a párja, a Dancing Cello, amely viszont csupa tánczenét kínál – nagy stiláris változatossággal és mindig a legértékesebb fajtából. Ezekben a zenékben a mozdulat, a gesztus uralkodik, fontos az energia, a tagoltság, a hangsúlyok és a kontrasztok intenzitása.

És milyen bámulatosan sokféle tánczene született a zenetörténetben! Még ez a hatvanhat percnyi ízelítő is rendkívül gazdag. Stravinsky Olasz szvitjében, amelyet Pulcinella című balettjéből írt át csellóra, fanyar randevút ad egymásnak a 18. és a 20. század – Várdai káprázatos találékonysággal, ezernyi színnel és lenyűgöző temperamentummal csellózik pompás zongorakísérője, Julien Quentin társaságában. Előadásában Chopin fiatalkori remeklése, a Bevezetés és Polonaise brillante maga az elegancia és arisztokratikus tartás. Gaspar Cassado Szólószvitje ibér tűzzel, robusztus virtuozitással szólal meg, Bartók 1. rapszódiája kelet-európai nyerseséggel, Piazzolla Grand Tangója a könnyűzene és kortársi megszólalásmód különös-zord elegyét nyújtja, Ravel Habanerája pedig dekadens érzékiséggel csábít Várdai Stradivariján.

Hungaroton, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.