Lemez

Várdai István: Dancing Cello

  • - csk -
  • 2018. június 3.

Zene

Nehéz feladat népszerű darabokból antológialemezt összeállítani úgy, hogy az eredmény mentes legyen az alkalmi produkciók felszínességétől. Korunk egyik legjelentősebb hangszeres művészének, Várdai Istvánnak ez is sikerül. 2015-ben előrukkolt egy CD-vel, amely a Sing­ing Cello címet viselte, és csupa vokális ihletésű darabot sorakoztatott fel, szélesen kibontott dallamvonalakkal, tágas legato ívekkel – a művek egy része eredeti alakjában valóban dal. Most itt van ennek a lemeznek a párja, a Dancing Cello, amely viszont csupa tánczenét kínál – nagy stiláris változatossággal és mindig a legértékesebb fajtából. Ezekben a zenékben a mozdulat, a gesztus uralkodik, fontos az energia, a tagoltság, a hangsúlyok és a kontrasztok intenzitása.

És milyen bámulatosan sokféle tánczene született a zenetörténetben! Még ez a hatvanhat percnyi ízelítő is rendkívül gazdag. Stravinsky Olasz szvitjében, amelyet Pulcinella című balettjéből írt át csellóra, fanyar randevút ad egymásnak a 18. és a 20. század – Várdai káprázatos találékonysággal, ezernyi színnel és lenyűgöző temperamentummal csellózik pompás zongorakísérője, Julien Quentin társaságában. Előadásában Chopin fiatalkori remeklése, a Bevezetés és Polonaise brillante maga az elegancia és arisztokratikus tartás. Gaspar Cassado Szólószvitje ibér tűzzel, robusztus virtuozitással szólal meg, Bartók 1. rapszódiája kelet-európai nyerseséggel, Piazzolla Grand Tangója a könnyűzene és kortársi megszólalásmód különös-zord elegyét nyújtja, Ravel Habanerája pedig dekadens érzékiséggel csábít Várdai Stradivariján.

Hungaroton, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?